Szerencsére nem adta fel, így Danyi Zoltán megírta A rózsákról című regényt. Főhőse próbálja megtalálni a helyét a világban, próbálja visszaszerezni a rég elvesztett kontrollt, és elérni, hogyha csak egy pillanatra is, de úgy érezhesse, hogy a saját életét éli. Erről a különleges történetről beszélgettünk a szerzővel

Minden virág többet jelent önmagánál, de a rózsa még ezek közül is kiemelkedik. Nincs még egy virág, ami a keleti és nyugati kultúrákban egyaránt ilyen fontos szereppel bír, ennyi jelentést hordoz. Miért épp ezt a virágot választotta?

A kérdés inkább az, hogy mennyiben volt ez az én választásom. Annyira soha nem vagyunk szabadok, hogy akármilyen témát választunk, még írás közben is változnak a dolgok. Valamit elkezdünk, de menet közben több minden felmerül, ami az eredeti irányon változtat, ha egyáltalán irányról lehet beszélni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Amikor a könyvet írni kezdtem, akkor mindenesetre úgy éreztem, hogy nincs más választásom, a rózsákról kell írnom, de azt sokáig nem tudtam, hogy mit és hogyan kellene.

A rózsákról már mindent megírtak, ezzel tisztában voltam, másfelől viszont, amit én láttam bennük, azt nem találtam sehol.

A saját tapasztalatomat tehát erősnek éreztem, de nem magamról akartam írni, hanem regényt szerettem volna, ezért sokáig kellett keresnem a megfelelő távolságot, hogy honnan nézve tudok beszélni a rózsákról. Nekem többször segítettek a rózsák, mikor nehéz helyzetekbe kerültem, pontosabban a rózsákkal végzett fizikai munka volt az, ami segített. Lehet, hogy a próbálkozásaimban ezért tértem vissza újra és újra a fizikai munkák leírásához, és végül ez vezetett el a megoldáshoz, ennek köszönhetően találtam meg a legjobb távlatot, ahonnan nézve beszélni tudok a rózsákról.

A regény elbeszélője kényszeresen, hol számolással, hol önként vállalt némasággal próbálja visszaszerezni a kontrollt az élete fölött, hiszen megannyi módon tapasztalta már, hogy nem tudja irányítani a dolgokat. Vagy háború jött, vagy a teste hagyta cserben, de mindig kiszolgáltatottá vált. Tényleg visszaszerezhető még az irányítás, vagy egy illúzióba kapaszkodunk?

Erről egy pesti graffiti jut az eszembe. Valaki egy nagy Rubik-kockát rajzolt az egyik belvárosi házra, és odaírta mellé a kocka feltalálójának a gondolatát: „Mindig van megoldás, és nem is csak egy.” Talán nem véletlenül jut eszembe, ezt a graffitit ugyanis körülbelül abban az időben láttam, mikor a könyvet írni kezdtem. Jobban mondva, akkor már dolgoztam rajta egy ideje, de nem ment, nem akart sikerülni, akárhányszor nekifutottam, valahol mindig elakadtam.

Néha már arra gondoltam, hogy feladom, nem megy, nem tudom megcsinálni, de később mindig újrakezdtem, mintha lett volna valami, ami erősebb volt nálam. Ma úgy mondanám, hogy a rózsák voltak erősebbek.

Nem gondolom, hogy ez másként lenne az életünk egyéb helyzeteiben, a legtöbb esetben nem a saját akaratunk, nem a vágyaink határozzák meg a dolgokat, hanem többféle akarat és vágy találkozása, egymásra hatása, mivel nem magunkban létezünk, hanem az összefüggéseinkben, a kapcsolódásainkban. Hogy ezt irányításnak, kiszolgáltatottságnak vagy valami másnak kell-e tekintenünk, azt nem tudom, de a magam részéről nem bánom, hogy a rózsák erősebbek voltak nálam.

Messzire vezetne, ha ezt a gondolatot tovább folytatnám, de annyit mégis hozzáfűznék, hogy mindez a politikai akaratunkra is érvényes, tehát vészesen elhibázottnak látom azokat a törekvéseket, amelyek a másféle megközelítések kiiktatására irányulnak.

A regényben nincsen évszám, nincsenek konkrét dátumok, időpontok, csak viszonyításra szolgál az idő, és az olvasó csak a regény idejét ismeri, azt, hogy a főhős életében mi mihez képest történt. Miért választotta ezt az időkezelést?

Konkrét dátumok ugyan nincsenek, de azért mégse a semmiben lebeg ez a történet. Néhány jól ismert, konkrét történelmi esemény megjelenik a szövegben, ezekből kiindulva nem nehéz kiszámolni, hogy a szereplők hol tartanak az időben. Ugyanakkor a történelmi időnél lényegesebbnek érzem, hogy mit lehet tudni rólunk, mi az, amit a történelmi kortól függetlenül elmondhatunk magunkról.

Ebben a könyvben a rózsák mellett láthatjuk az embert, a rózsák viszonylatában jelenik meg, hogy milyenek vagyunk.

Reményeim szerint a rózsák és az ember viszonyán, kapcsolatán, kapcsolódásán keresztül egy általánosabb érvényű képet tudunk alkotni magunkról, olyan képet, amely nem a történelmi korokhoz köthető. Mert sok minden van, ami nem változik, vagy csak nagyon lassan változik bennünk.

A regény elbeszélője nehezen indul, nehezen hagyja el az otthonát, de nekem úgy tűnik, hogy nem annyira saját motivációi vannak a maradásra. Marad, mert az apja is maradt, és marad, mert az anyja viszont elment. Mennyire nehéz megtörni a mintákat, és kilépni abból a „bűvkörből”, hogy eddig is így volt, eddig is így csináltuk, jó lesz így ezután is?

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy meg lehet-e találni a saját életünket, akkor azt kell mondanom, hogy legfeljebb megközelíteni tudjuk, hosszabb vagy rövidebb időre. Ez lényeges témája a könyvnek, ezért csak nagyon óvatosan beszélhetek erről, nehogy értelmezzem a regényemet vagy annak főhősét. Inkább azzal folytatom, amit minden különösebb kockázat nélkül mondhatok, hogy mikor könyvet írunk, akkor a saját életünk elkerülhetetlenül összhangba kerül mások életével, máskülönben a történetünk nem lenne megközelíthető. Bármilyen fontos vagy fájdalmas dolog történik ugyanis velünk, képzelet nélkül nem átadható, és ez fordítva is igaz, mások fájdalmát csak a képzelet által tudom megtapasztalni. Ez az a hely, ahol másokkal találkozunk.

Szavazatát www.libri.hu/irodalmi_dij oldalán adhatja le.