Még a klímaváltozáson is nevetnünk kell, hogy oldjuk a feszültséget, és nevetve találjunk megoldást a problémára – mondja Kőhalmi Zoltán. A humorista második regénye, Az utolsó 450 év az emberiség lassú, de biztos elmúlását kíséri végig egy macimézes palack segítségével, mi pedig kacagva rohanunk a vesztünkbe.

Egy maciméz az új regényének központi alakja. A palack ihlette Az utolsó 450 év történetét?

Nem a maciméz volt a kiindulópont, hanem a lebomlási idő. A műanyag palack élettartama 450 év, ami egy regény terében még kezelhető hosszúságnak tűnt. Eleinte csak a kupak útját követtem volna, de a mackó sokkal emberszerűbb, szerethetőbb karakter, könnyebben átérzi a sorsát az olvasó. Emiatt persze a kupak sajnos háttérbe szorul, pedig a jelenléte legalább olyan lényeges, mint a palacké.

Beszerzett magának egy macimézet az íráshoz?

Igen, ahogy nekiálltam az írásnak, vettem egy palackkal, ami hónapokon át velem élt. Fontos volt, hogy lássam magam előtt, hiszen a vizualitás a történetben is meghatározó. Tudnom kellett, hogy mit látnak bele azok, akik tudják, hogy mit ábrázol a palack, és el kellett képzelnem, hogy miként tekintenek a macira a következő évszázadok emberei, akiknek már fogalma sincs róla, hogy mi az a medve.

Mielőtt egy sort is olvasnánk a regényből, máris egy monumentális macival találjuk szembe magunkat. Mintha a könyv borítója is a történet szerves része lenne.

Nagyon jó lett a borító. Tillai Tamás ráadásul úgy készítette el a terveket, hogy akkor még nem is olvasta az egész könyvet, csak az addig már megírt fejezeteket. Ennek ellenére nagyon eltalálta a hangulatát.

Az utolsó 450 év a Kőhalmi Zoltán második könyve.
Forrás: Helikon Kiadó, Facebook

Első könyvét (A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit – avagy 101 hulla Dramfjordban) legendásan hosszú ideig írta, ahhoz képest Az utolsó 450 év nagyon gyorsan elkészült. Azonnal belefogott, ahogy az előző megjelent?

Az új kötet a könyvkiadás gépezetében készült: a projektet nálam sokkal tudatosabb, és az idejüket beosztani képes emberek tervezték meg. Az első könyvemnél éveken át ültem az ötleten, aztán évekig azt állítottam, hogy írok, és amikor meglepetésre mégis nekiálltam, megkerestem egy kiadót. Ezúttal a kiadó vetette fel, hogy nem írnék-e még egy könyvet. Kitaláltam a sztorit, leszerződtünk, és onnan volt rá egy évem, hogy befejezzem. Nem hazudtoltam meg magam persze most sem, fél évet ezúttal is gondolkodással töltöttem, és hat hónap alatt írtam meg a regényt. Ez volt a stratégiám már az iskolában is, ha órai fogalmazást kellett írni: 35 percig töprengtem, majd 10 perc alatt gyorsan megcsináltam. Két könyv után már inkább azt mondom, írni kell, és írás közben megoldani a felmerülő problémákat. Amíg nem kezdek bele, addig csak ábrándozok, hiába hitegetem magam azzal, hogy az is munka.

Írás közben minden poén a regénybe megy, vagy van, amit félrerak a stand-up műsoraihoz?

Ha már írok, akkor a regény szüli a saját világát, akkor minden poén kizárólag abban a dimenzióban értelmezhető. A kiindulópontnál azonban még el tudom dönteni, hogy egy ötletből novella legyen, vagy meséljem el inkább a színpadon. De a következő lépéstől már nem tudok változtatni rajta: vagy színpadra kerül, vagy könyvbe. Ott már nincs átjárás.

Első könyve után gyakran kérdezték, hogy írónak vagy humoristának tartja magát, változott a véleménye kétkötetes szerzőként?

Humorista vagyok, aki ír. Ez sosem változik meg.

Egy humoristától szükségszerűen poénokra számít a közönség, ez az elvárás nem korlátozza a regényírást?

Humoristaként gondolok magamra. Ahogy humoristaként gondolok például Douglas Adamsre, a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzőjére is, aki bár talán sosem állt ki a színpadra, hogy vicceket meséljen, de a célja a könyveivel ugyanaz volt: nevettetni akart. Nem mérem magam hozzá természetesen, csupán a szórakoztatás szándékát illetően érvényes a párhuzam. Ha egy humorista könyvet ír, az jó esetben vicces lesz. Nem azért, mert a közönség ezt várja tőle, hanem mert csak így tud írni.

Számomra nyilvánvaló, hogy vicceset akarok írni, mert ilyen vagyok, ez foglalkoztat. Az új regény narrátora olyasvalaki, akinek a világlátása, a nyelvezete, és a humora egészen közel áll hozzám. Akár én is lehetnék, ha nem bomlanék le már a 25. század előtt.

Akkor az elbeszélő végső soron egy stand-upos.

Ez egy játék volt Cserna-Szabó András, a könyv egyik szerkesztője és köztem. Az ő feladata volt, hogy visszafogja az öncélú poénkodást, hogy ne a stand-upos Kőhalmi szólaljon meg a regényben, hanem egy valódi narrátor. De persze az sem lett volna jó, ha egyetlen poén sincs a történetben. Az arányokat kellett belőni már az elején, és szerencsére elég hamar rátaláltam erre a hangra, ami onnantól kezdve végig szólt a fejemben.

Forrás: Nyugati tér, Youtube

Mesélte magának a történetet?

Folyamatosan meséltem magamnak, ezért egy sokkal hosszabb és szerteágazóbb sztori állt össze bennem, de ez leírva emészthetetlen lett volna, így végig faragnom, nyesegetnem kellett, hogy regénnyé álljon össze. Ötletem rengeteg volt, nehézséget inkább az jelentett, hogy melyiket építsem be, és melyiket engedjem el.

Első könyvében a skandináv krimiket parodizálta, ezúttal talán még komorabb témához nyúlt: a klímaválsághoz.

Sokkal több halott van az új könyvben, mint az előzőben. Voltaképpen embermilliárdokat pusztítok el már addig is, amíg végül minden megsemmisül.

Ez mind a klímaszorongás eredménye?

Nem vagyok optimista alkat. Az viszont alapvető, hogy a helyzetünkön nevetnünk kell, nevetve gondolkodnunk a lehetséges megoldásokon, vagy csak oldani a feszültséget. Eleinte tartottam tőle, hogy a téma megköti majd a kezem.

A klímaváltozás rendkívül megosztó jelenség, hiába van egyre nagyobb egyetértés a lehetséges forgatókönyveket illetően a tudósok között, a társadalmak nagyon különbözően ítélik meg a helyzetet, az érdektelenségtől az elutasításon át a szorongásig terjed a skála.

Mindegy, hogy mit mondasz tehát, az emberek egy részét biztosan magadra haragítod. Az ilyen helyzeteket általában elkerülöm, nem szívesen nyúlok hangyabolyba, de amint elkezdtem írni, eltűntek a kételyek. Mert bár a közönségnek csinálom, amit csinálok, nem tudok úgy írni, hogy közben az elvárásaik járnak a fejemben. Ha azon agyaltam volna, hogy ki hogyan értelmezi, akkor sosem tudtam volna megírni a könyvet. A saját humorérzékem vezetett végig a történeten, és örülök, ha ebben mások is találnak valami értékeset.


Még több cikk és videó a témában

Skandináv krimi Kőhalmi módra

Kőhalmi Zoltánt nem egy, hanem rögtön két új oldaláról ismerhetjük meg tavaly megjelent skandinávkrimi-paródiájának köszönhetően. Amellett, hogy regényíróként debütál, könyvéhez ő készítette az illusztrációkat is. Mire a könyv alcímében beígért 101 hulla összegyűlik a fiktív norvég városban, a szerző senki máséval össze nem téveszthető humora, a feszes történetvezetés és a különleges tipográfiai megoldások már teljesen a bűvkörébe vonják az olvasót.