Ritka, hogy egy filozófiai írásokat tartalmazó mű a sikerlisták élére kerüljön. Tamás Gáspár Miklós Antitézis című könyvével ez történt. A szerzővel a válságról válságra sodródó kapitalizmusról, a „tök egyforma világ”-ról és a koronavírussal kapcsolatos korlátozásokról is beszélgettünk.
Egyik írásában idézi Heiner Müllert, aki úgy látja: a kommunizmus az egyetlen vallás az individualisták számára. És hogy tévedés, hogy a kapitalizmus lenne nekik való, mert hogy a kapitalizmus uniformizál. Adódik a kérdés: individualistának tartja magát? Mit jelent ma individualistának lenni? Mit tehet egy individualista a mostani rendkívüli helyzet, a tengernyi korlátozás idején?
–Nem vagyok individualista, se antiindividualista. Heiner Müller – korunk egyik legnagyobb írója – csak azt szögezte le, hogy a kommunizmus nem „kollektivizmus”, nem az egyént elnyomó közösség utópiája, hanem éppen ellenkezőleg.
A szuverén egyéniség (mindenki az) milliónyi korlátozás között él mindig, a jelenlegi lezárások és szabályozások apróságok ahhoz képest, amihez mindenki hozzászokott.
Például ahhoz, hogy megszabott időre kell megjelennie a munkahelyén, és ott szabályozott módon kell dolgoznia az előírt helyen és módon, megszabott ideig. Évezredekig ezt tűrhetetlen terrornak tartották volna – a földműves hajnalban ballag ki a mezőre, amikor a nap fölkel, de csak tavasztól őszig, s a munkája jelentős része rögtönzött és változatos az üzemi vagy hivatali munkához képest. A járvány miatti korlátozások nem érintik a legfőbb emberi tevékenységeket, a dolgozók többsége továbbra is bejár az üzembe. A dolgozók vannak a legközvetlenebb veszélyben, és a kutya se törődik velük. A gyerekük is veszélyben van, mert kénytelenek bevinni az iskolai ügyeletre, ahelyett hogy otthon lehetnének biztonságban. Az, hogy sok üzlet zárva van, és maszkot kell viselni, nem komoly akadálya a szellemi és morális önállóságnak, amelynek inkább a tévésorozatok és YouTube-műsorok és a konformizáló szociális médiák ártanak, azaz – mint évezredek óta mindig – a konformizmus és az előítélet.
Mit gondol arról az állításról, hogy a járvány kirobbanása valójában épphogy a kapitalista működésmódnak tett be. A szabadversenyes, piaci működést azért jócskán korlátozza, hogy egyes szektorokat az állami tiltás a csőd szélére sodor, míg mások működhetnek szabadon.
– Ez valószínűleg egyszerű szamárság. Egyes szektorok súlyos problémái nem szüntetik meg a kapitalizmust, amely különben is válságról válságra sodródik – ez a működési módja négyszáz éve –, ahogyan a nagyobb fölfordulást jelentő háborúk és forradalmak se szüntették meg. Szívós rendszer ez. Máskülönben pedig történetietlen, vulgáris tévedés azt hinni, hogy csak a tőkés rendszer szabadversenyes-szabadkereskedelmi változata (amely soha nem volt teljes, ma se az) kapitalista. A nagyobb állami beavatkozás korszakai se kevésbé kapitalisták, csak másképpen. Ezek nem rendszerszerű, csak politikai különbségek, másféle osztálykompromisszumok és erőviszonyok sajátosságai. A koronavírus-járvány nagyon súlyos válság, amely ennek ellenére a kormányzatokat egyetlen aprócska tőkekorlátozó intézkedésre se bírta rá. A fizikai határok szűkítése mindenkit érint, a gazdasági visszaesés – mint mindig – csak a gyöngéket, mindenekelőtt az alkalmazottakat, a nyugdíjasokat, a kisvállalkozókat, a tanulókat. A tőzsde (mint háború idején is) szárnyal, a leggazdagabbak jövedelme meredeken nő.
Ilyenkor láthatják különösen igazolva magukat a lokalizmus hirdetői. Álom lett sokak számára a külföldi út, kis közösségekben mozgunk, sokszor a városhatárt sem hagyjuk el. Errefelé mehet a világ? Vagy legalábbis lassulhat évtizedes mértékben a globalizáció folyamata?
– Ugyan mi abban a lokalizmus, ha az emberek a tök egyforma világ valamely tetszőleges pontján tartózkodnak, amely pont olyan, mint a többi, mindenütt a Netflix meg az HBO megy.
Miért kell fizikailag utazni, ha van képzelőerőnk? Ha akarunk, nemcsak máshová mehetünk képzeletben, hanem évezredeket utazhatunk avval az egyszerű módszerrel, hogy elővesszük Homéroszt vagy a Bibliát.
A „globalizáció” pedig semmit se jellemző divatos álfogalom, nagy semmi. Az első világháború előtt ezerszer szabadabban közlekedtek az emberek az államhatárokon keresztül, mint ma, a kereskedelem is szabadabb volt. Útlevél, vízum alig létezett, nem volt személyi igazolvány és lakcímbejelentési kötelezettség. Ma sokkal kevésbé szabadok vagyunk ebben a tekintetben, mint százötven évvel ezelőtt.
És milyen esélyei vannak jelen helyzetben a polgári szabadságjogoknak?
– Pontosan olyan esélyeik vannak, mint két esztendővel korábban. Ahol a jog eddig védte a személyiséget – akinek a jogait csak hatályos, az alkotmányossággal összeférő alapjogokat minden esetben garantáló törvény korlátozhatja –, ezután is védi. Ahol nem, ott nem. Az állami bürokrácia meg az egyre tekintélyelvűbb politikák túlterjeszkedése a korábbi határokon ismert jelenség volt már negyedszázada is, amikor a koronavírusról nem hallott senki. A posztfasizmusról szóló tanulmányom 2000-ben jelent meg angolul Bostonban – aztán sok más nyelven –, semmi lényeges nem változott azóta. Giorgio Agamben aggodalmaival szemben nem az orvosszakértők diktatúrája alakult ki, hanem a hagyományos adminisztrációk által menedzselt ostoba zűrzavar, fejetlenség, észvesztés. Ha az emberek csak a legközvetlenebb, testileg érezhető érdekeiket védik – mehessünk kertvendéglőbe, amit nyilván én is szeretnék –, miközben simán eltűrték az alkotmányosság, a közszabadságok megerőszakolását, akkor nem megyünk semmire. De ennek nem a vírus az oka.
Egyik esszéjében a „valóságosan létező szocializmus” időszakáról azt írja, ma ismeretlennek tekinthetjük, és hogy az akkor élők nem az emlékeiknek hisznek, hanem a mai bulvártévéadásnak. De hát a saját emlékek egy korlátozottabb területre szorítkoznak, nem? Tekintve a sajtó, a tájékoztatás akkori állapotát, az emberek jelentős része nem tudhatott sok mindenről. Az elnyomás sokféleségével viszont sokan szembesültek, ön is.
– Először is a „tájékoztatás”, ahogyan ön nevezi, az 1960-as évek elejétől jóval adatgazdagabb, részletesebb, komolyabb, színvonalasabb volt, mint ma (persze az ismert elfogultságokkal), például volt külpolitikai újságírás, ami Magyarországon évtizede megszűnt – a franciaországi, németországi viszonyokról csak apró, angolból fordított, majdnem mindig téves információk szüremkednek be, ami a 18. század közepe és a 20. század vége között sose fordult elő –, de ez azért nem a legfontosabb dolog. Én nyílt ellensége voltam annak a rendszernek, amely diktatúra volt (én is megkaptam tőle a magamét, ami persze merő semmiség ahhoz képest, amit a hozzám hasonlók a Szovjetunióban voltak kénytelenek elszenvedni), ámde sikeres modernizáló diktatúra, amely egész Kelet-Európában véget vetett az elmaradott agrártársadalmak nyomorának és beszűkültségének – a maga brutális módszereivel, Prága és Sanghaj között. A modern magyar irodalom virágkora – Ottlik, Mészöly, Weöres, Nemes Nagy, Kálnoky, Mándy, Pilinszky, Esterházy, Nádas, Petri, Bodor Ádám, Tolnai Ottó, Oravecz, Krasznahorkai: a névsor bővíthető némelyest – a korábbi rezsim idejére esik. Nem lehet ennek a nagy és tragikus korszaknak a lényegét pár spiclitörténettel elintézni. De azért nemzedékem nagyjai – olyan önéletrajzi munkákban, mint Nádas Péteré, a Világló részletek vagy Kis Jánosé, a Szabadságra ítélve – illúziók nélkül, erkölcsi komolysággal és óriási tudással írnak, beszélnek minderről, ami nagy dolog akkor is, ha történetfilozófiai nézeteink eltérnek.
Az Antitézisben most az elmúlt húsz év esszéiből válogatott. Első önálló kötete, A teória esélyei 1975-ben jelent meg, azóta viszont csak kivételes alkalmakkor jelentkezett saját könyvekkel, inkább a folyóiratokban, hetilapokban, az utóbbi években az online sajtóban volt aktív. Ez szándékosan alakult így, hatékonyabbnak látta a sajtóban való megjelenést?
– Ön naiv ember, fiatal barátom. Nem akartak, nem mertek könyvet kiadni tőlem. A közelebbről a magyarországi viszonyokkal foglalkozó írásaimra ma sincs kiadó. Bár azért a legutóbbi, a huszonkét évvel ezelőtt megjelent két kötetes tanulmánykötetemre (Törzsi fogalmak, 1999) büszke vagyok, az is részben angolul írott esszék fordításaiból állt össze, külföldi gyűjteményes kötetekből, folyóiratokból. Sokat változtam azóta, mint mindenki, de szerintem a benne olvasható, a nemzeti kérdésről szóló, még az 1980-as évekből származó, Magyarországon persze akkor betiltott írásaim nagyrészt érvényesek.
Néhány évvel ezelőtt volt is egy nagy visszhangot kiváltó mondata: „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. Sokan reagáltak az állításra, azóta pedig már hat év telt el. Tartja? Illetve ennek a tendenciának a folytatását látja azóta is?
– Tartom, persze. Magától értetődik. A tendencia sokat romlott, a mai magyar írás elég nyomorúságos, nem szólva a tönkrement, elbutult sajtóról. De hát a Nyugat megindulása előtti negyedszázadban se nagyon volt semmi, majd a mai Kiss Józsefeken és Szomaházyakon és Alexander Bernátokon is csodálkozni fognak, hogy nahát, akkor ezt tartották irodalomnak, filozófiának, kritikának, történetírásnak? Különös, különös. Kivételek most is vannak, ragyogóan erősítik a szabályt.
Hogyan látja a könyvek helyzetét a jelenlegi időkben? Amikor az interjú készül, épp bezáratták ismét a hazai könyvesboltokat, egy éven belül másodjára.
– Igen, már másodszor. Pedig épp most jelent meg az Antitézis második kiadása meg az e-könyv. Az első kiadás mintegy tíz nap alatt elfogyott, aminek borzasztóan örülök persze, filozófiai könyvnél ez nem túl gyakori, hogy szerénykedjem egy kicsit. Bosszantó.
De a könyv türelmes, megvárja az olvasóit. Én mostanában körülbelül kétszáz éves könyveket olvasok, olyanokat is köztük, amelyeket közben elfelejtettek, most fedezzük föl őket újra.
A klasszikus német idealizmus olyan vitáit lapozom, amelyekről – pedig állítólag értek hozzá valamicskét – sejtelmem se volt, és lenyűgöznek. Megdöbbentő, mennyire megváltoztatja a perspektívánkat az, hogy a keresztyénség nem a kultúra, az elméleti gondolkodás eleven problémája többé (az, hogy mi mindenre politikai ürügy a mi hitetlen korunkban, nem érdekes). Nietzsche még a keresztyénség ellensége volt. Ma már a keresztyénségnek ellenségei sincsenek. De akiket most olvasok, a fölvilágosodás által megrendített keresztyénség eleven, bennük élő hagyatékával kínlódtak (akár mi a filozófiai, az elméleti kommunizmuséval). Nekem ez még érthető és megindító, a tanítványaimnak abban az értelemben múlt, mint nekem az antikvitás. De a megoldáshoz mi se vagyunk közelebb, és ők se.