Mrs. Escobar – Életem Pablóval: a rettegett kolumbiai drogbáró halála után huszonöt évvel özvegye megírta közös életük történetét.

Hiába élt együtt a világ leggazdagabb bűnözőjével, sokáig nem gyanakodott semmire, a férje átlagos házastársnak és apának tűnt, aki naponta bejárt az irodába dolgozni. Pablo Escobar özvegye huszonöt évvel a kolumbiai drogbáró halála után írta meg közös életük történetét. A Mrs. Escobar – Életem Pablóval című könyvben Victoria Eugenia Henao minden részletre kiterjedően tárja fel a mesés gazdagságot, a drogháborút, majd a folyamatos menekülést. Az interjúban elmeséli, mikor kezdett el gyanakodni, hogy valami nem stimmel; miért nem hagyta el sosem a férjét; hogyan győzte meg a rivális bűnözőket Escobar halála után, hogy hagyják életben a családot; és hogy valóban vannak-e még dollármilliók elásva valahol Kolumbiában.

– A világ legrettegettebb és leggazdagabb kábítószer-kereskedőjével élt együtt, ám ahogy a könyvben írja, sokáig fogalma sem volt róla, mivel foglalkozik valójában a férje. Hogyan tudta eltitkolni ön elől a drogüzletet?

Pablo sosem volt őszinte hozzám. Eleinte persze nem is volt szükség a hazugságokra, mert egyáltalán nem gyanakodtam. Nekem az volt a feladatom, hogy jó anyaként neveljem a gyerekeket, vigyem a háztartást, és ne foglalkozzam a dolgaival. Pablo otthon úgy viselkedett, mint egy átlagos férj és apa, amikor pedig délután kettőkor elment dolgozni, sosem kérdeztem, mit csinál majd aznap. De az ismerőseink, a hozzánk érkező vendégek miatt sem nyugtalankodtam, semmi sem utalt arra, hogy egy bűnszervezet tagjai keresnek fel bennünket. Ráadásul a kábítószer sosem került szóba Kolumbiában, így a probléma sem létezett hivatalosan. A fordulópont 1984-ben jött el. Pablo utasítására ebben az évben gyilkolták meg Rodrigo Lara igazságügyi minisztert, ami után kitört a háború. A következő kilenc év maga volt a pokol.

– Ekkor döbbent rá, hogy mi zajlott addig?

Sosem tudtam meg, hogy pontosan mekkora bajban vagyunk. Amikor az ellenséges Cali-kartell tagjai felrobbantották a házunkat, és csak a szerencsén múlt az életünk, nekiszegeztem a kérdést: ha valóban egy tisztességes üzletember, miért akarják megölni nemcsak őt, de a családját is? Nem válaszolt egyenesen, ahogy mindig, akkor is elterelte a témát. Nyugodjak, meg minden rendben lesz, ezt hajtogatta.

– Sosem fordult meg a fejében, hogy elmenekül tőle?

A menekülés és bujkálás során többször mondtam neki, hogy nem bírom tovább, elhagyom őt. Erre csak annyit felelt, hogy soha nem veszítheti el a gyermekeit. Vagyis nincs olyan helyzet a világon, amiben esélyem lenne rá, hogy elhagyjam őt. De valószínűleg nem is lettem volna rá képes. Annyira féltem, hogy képtelen voltam elmenekülni. Azt hiszem, ez mentette meg az életemet.

– A gyerekeiket sem akarták biztonságba helyezni egy távoli országban?

Dehogynem, sokszor felmerült ez bennünk. Több kísérletet is tettünk rá, hogy biztonságos helyre küldjük őket, hiszen Pablo háborúja miatt ők is a célkeresztbe kerültek. De hiába terveztünk meg mindent alaposan, az ellenség mindig rájuk talált. Egy alkalommal már minden elő volt készítve az Egyesült Államokban, hogy Juan Pablo és Manuela elrejtőzhessen üldözőink szeme elől, de mire odaértünk, már vártak ránk, mindenről tudtak, így lefújtuk a dolgot. Nem csak a konkurens drogbáróktól kellett félnünk, de a kormány emberei is folyamatosan zaklattak bennünket, és a Pepék, a Pablo Escobar áldozatai nevű szervezet is arra esküdött, hogy elpusztít minket.

– Pablo Escobar halála után önnek kellett meggyőznie a drogbárókat, hogy hagyják meg a saját és a gyerekei életét. Mivel tudott hatni rájuk?

A háború mindenkitől komoly áldozatokat követelt. Pablo ellenfelei először is a megmaradt vagyont akarták megszerezni maguknak, hogy enyhítsék a káraikat. Ez azért is volt fontos számukra, hogy nekünk semmink se maradjon, hiszen úgy gondolták, hogy ha Pablo fiának nincs pénze, akkor nem lesz képes bosszút állni az apjáért. De még ez sem volt elég, a drogbárókat nem nyugtatta meg a lehetőség, hogy Juan Pablo egyszer majd felnő, és megerősödve ellenük fordul. Ezért a saját életemet kellett felajánlanom zálogként az esküm mellé, hogy sosem hagyom az apja nyomdokaiba lépni a fiamat. Ezt követően élve elhagyhattuk Kolumbiát.

– És a fia sosem akart bosszút állni?

Juan Pablo (aki a kivándorlásunkkor a lányomhoz és hozzám hasonlóan új nevet és személyazonosságot kapott: Sebastián) spirituális ember. Amikor értesült róla, hogy az apja elhunyt, első dühében bosszúval fenyegetett, de valójában sosem akart részt venni ebben a háborúban, nem akarta az apja útját követni. Így, bár fogadalmat tettem, hogy úgy nevelem, soha ne akarjon bosszút állni, erre nem is volt szükség, hiszen magától is pontosan tudta, hogy tisztességesen és becsületesen akar élni, távol tartva magát a bűnözéstől.

– A fia két könyvet írt az apjáról (Apám, a drogbáró és Pablo Escobar em Flagrante), ezekben a hivatalos verzióval ellentétben, mely szerint Pablo Escobart tűzharcban ölték meg, arról ír, hogy valójában öngyilkos lett.

Amikor felhívtak minket a halálhírrel, azt közölték, hogy Pablo öngyilkos lett, később hivatalosan azt hozták nyilvánosságra, hogy a hatóságok végeztek vele, de Juan Pablo kikutatta a dolgot, és egészen biztos benne, hogy Pablo öngyilkos lett.

– A lánya hogyan élte meg a menekülést, az apja halálát, majd azt, hogy egy idegen országba költöztek?

Borzasztóan megviselte, talán ő szenvedett a legtöbbet. Csak kamaszként tudta meg az igazságot az apjáról. Addig csak annyit fogott fel az egészből, hogy egyik helyről menekülünk a másikra, az iskolában kiközösítik, az emberek pedig távol tartják magukat tőle. A szenvedését látva mindig úgy éreztem, hogy nagyon rossz ember vagyok.

– Amikor elhagyták Kolumbiát, gondoltak rá, hogy talán soha többé nem térhetnek vissza?

Többször jártam otthon azóta, de az életemnek azt a részét lezártam magamban. Előbb Mozambikba mentünk, de onnan gyorsan továbbálltunk Brazíliába, majd Argentínába költöztünk. Itt rendeztük be az életünket, és nem akarok már visszatérni Kolumbiába. Nem szeretném még azt sem, hogy a hamvaim kolumbiai földben nyugodjanak.

– Az argentin hatóságok tavaly eljárást indítottak ön és a fia ellen, mert a gyanújuk szerint üzleti kapcsolatba léptek egy kolumbiai drogkereskedővel.

Sokak számára mi örökké Pablo Escobar családja maradunk. Semmi sem maradt az egykori vagyonból, a hatóságok azonban még mindig azt a 11 millió dollárt keresik, ami szerintük hiányzik a felszámolt pénzből. Az a meggyőződésük, hogy Pablo elásta a vagyonát, és nem mindent sikerült megtalálni eddig. Az a legnagyobb baj, hogy Pablo körül mítoszok születtek, az igazság pedig ritkán érdekelte az embereket. Ennek a legendának a része az elásott pénz is. Amiből persze semmi sem igaz, nincs titkos kincs elásva.

– Több filmet és sorozatot is forgattak Pablo Escobarról, a Javier Bardem főszereplésével készült Escobartól a Netflixen látható Narcosig. Ezek is a drogbáró legendáját bővítik?

Amellett, hogy tele vannak pontatlanságokkal, ezek a produkciók idealizálják Pablo életét. Mintha példakép lehetne a fiatalok számára, ez nagyon aggasztó jelenség. A fiam éppen ez ellen dolgozik. Juan Pablo célja, hogy ne Pablo Escobar rettenetes tetteire emlékezzen majd a világ, hanem a fiára, aki megmutatta, hogy a borzalomból is ki lehet törni. Megmutatja a fiataloknak, hogy mindig van választás, hogy nem muszáj a bűn útjára lépni. Nem kell Pablo Escobar példáját követni, azt az életet nem szabad még egyszer végigélni.

– Huszonöt évvel Pablo Escobar halála után írta meg közös életük történetét. Ennyi időre volt szükség, hogy feldolgozza a traumát?

Az átélt borzalmakat nagyon mélyre temettem magamban, most jutottam el odáig, hogy beszéljek az életemről. Muszáj minden részletet feltárni, semmi sem maradhat titokban, ez a családunk érdeke is. Azért ajánlottam az unokámnak is a könyvet, hogy ha elolvassa, megérthessen mindent, megismerje a szempontjaimat, és ne egy idegentől, mítoszok és féligazságok alapján tudja meg, kitől származik. Ez a feltárás hatalmas fájdalommal jár mindannyiunk számára, de meg kell tennünk a következő nemzedék érdekében.