Gurubi Ágnes, Szív utca: megrázó sorsok, izgalmas női karakterek egy ötgenerációs családregényben, ahol – ahogyan az író fogalmaz – a nők évszázadok óta örökítik tovább a szívósságukat, keménységüket, és ahol a férfiak nem tudnak megtartó erőt képviselni. Hogyan hat az eltitkolt, elhallgatott múlt a jelenre, és meg lehet-e törni a múltbeli elakadásokat?

A könyv első mondata egyszerre furcsa és mellbevágó: „Az én történetemből hiányoznak a férfiak” – mondja a negyvenes éveiben járó Anna, aki mégsem egy férfiellenes bosszúregény főszereplője, csupán az ő és női felmenői életének feltárása közben a férfiak valahogy kiszorulnak a fősodorból. A kilenc fejezetből álló könyv idősíkjai váltják egymást, a cselekmény így nem lineárisan építkezik, a nagyon is valós leírásokat emlékek, álomképek szövik át, a dokumentarista, önéletíró jelleg átlép a fikció világába, nincsenek éles határok, mégis minden történetszál elvenen jelenik meg az olvasó szeme előtt.

Lassan, egymásba folyva kibomlik a tragikus sorsú üknagymama megrázó története, majd a lányáé, aztán a nagymama és testvérei sorsa, az anya és az elbeszélő viszonya, akinek nagyobbik lánya is fontos szereplő a regényben.

Miközben csodálatra méltó ezeknek a nőknek a kitartása, ereje, ugyanez áll a szeretet, az intimitás megélésének, átadásának útjában is. Anna örökölt sorsa pedig megbetegíti a lányát: „Egymásnak adjuk át a fájdalmat. Közös a vérkeringésünk” – jelenik meg a gondolat a könyvben, amelyből Anna a múltbeli történetek végigjárásával keresi a kiutat, hogy ne csak a lányát, de önmagát is felszabadítsa végre.

Gurubi Ágnes portréja a Libri Magazin cikkében.
Forrás: Kulter.hu

„Engem nem a traumáim sarkalltak az írásra. Hatással voltak az életemre, ezt nem tagadom, ahogy minden alkotó ember az őt érő impulzusokból építkezik, de a Szív utcát nem ez motiválta – mondja Gurubi Ágnes. – Egyszerűen régóta foglalkoztatott ez a történet, amelyre egyébként nemcsak a saját családomban láttam mintát, hanem rengeteg más családnál is. Izgatott, hogy miből fakadhatnak a jelen nehézségei, és ha a múltban gyökereznek a bajok, akkor azokat hogyan lehet megtörni.

A Szív utca számomra elsősorban Annáról szól. Engem a női vonal érdekelt. Annak ellenére, hogy egyre több női író kerül az őt megillető helyre, az irodalom még mindig elég férfiközpontú, szerintem szükség van a női hangra, fel sem merült bennem, hogy az első könyvemben ne női hősök legyenek a központi alakok. Egyébként attól, hogy egy férfinak kevesebb szerep jut, nincs kibontva, még lehet nagyon is meghatározó jelentősége akár a történetben, akár egy főszereplő életében. A hiány ugyanolyan erős motívum lehet, ha nem erősebb, mint a jelenlét. Jelenleg a második könyvemen dolgozom, aminek Másik Isten a címe, ebben viszont a főhősnő kivételével csak férfiak szerepelnek.”

A cím, a Szív utca egyszerre földrajzi tér, és metafora, mindkettő küzdelmek színtere. A család lakhelye jelképe az érzelmeknek, a vérségi kapcsolatoknak, testnek, léleknek egyaránt.

Az egyik legfontosabb trauma ha nem is titok, de elhallgatott történet a családban. Megrázó Anna üknagymamájának halála, akit zsidósága miatt gyilkolnak meg. Mivel a nagymama nem beszél erről a családi traumáról, Anna elutazik nagyanyja Argentínában élő húgához, aki felkavaró őszinteséggel mesél a múltról, a tragédiákról, előkerülnek a családi fotók és elkezdődhet a szembenézés és a megtisztulás, végre fény derül a részletekre. Szívszorító, hogy az író, Gurubi Ágnes évtizedeken keresztül járt, sőt, lakott is egy ideig úgy a Városmajor utca környékén, hogy fogalma sem volt arról, az ükanyját ott ölték meg és égették el.

„Az, hogy az élete valakinek ilyen méltatlanul érjen véget, és hogy ez az én családommal történt, a mai napig feldolgozhatatlan, hiába írtam meg” – mondja erről.

Gurubi Ánges Szív utca című könyvének borítója a Libri Magazin cikkében.

„Hihetetlenül sok összesűrített élmény és érzésdömping munkált bennem, miközben írtam – folytatja. – Nem is annyira a holokauszttrauma az, ami szorongást okozott, inkább annak az elhallgatása. Amikor az ember érzi, hogy valami nem stimmel vele, hogy a szorongás, amióta az eszét tudja az élete része, de nem talál rá magyarázatot, akkor ott nagy valószínűséggel a mélyben, a múltban kimondatlan, eltitkolt tabuk rejlenek. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy kétféle család létezik azok közt, akik érintettek a holokausztban: az egyik folyton arról beszél, a másik soha nem említi. Ez utóbbiba tartozott a nagymamám is. Amikor kamaszodni kezdtem, és nyilván bolygatott, hogy honnan jöttem, kik a felmenőim, próbáltam őt szóra bírni, de nem jártam sikerrel.

A Szív utca lehetőséget adott arra, hogy mindez feltáruljon. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert amikor bizonyos érzések, események kimondhatóak, az tényleg gyógyító hatással bír a jelenre. Élveztem az írást, élveztem a kutatást, a beszélgetéseket, az utazásokat – hatalmas ereje van annak, amikor egy közösségi kampány keretében a leendő olvasók összegyűjtötték nekem az argentin utamhoz szükséges anyagi támogatást. Olyan volt, mint egy társasjáték, mint egy puzzle, amit én kezdtem el kirakni, az utolsó darabkát is én illesztettem a helyére, de a játékhoz sokan kapcsolódtak, segítettek, részesei voltak.”

A regény, bár elsősorban a női sorsok összefonódásáról szól, megmutatja azt is, a családban miért volt sokszor nehéz dolga a férfiaknak.

Fontos mellékszál az apa-lánya viszony, ahogy az első és második férjjel kapcsolatos narratíva vagy egy meg nem született kisfiú története is. Az őszinteség persze olykor bántó, a kitárulkozás lehet veszélyes, a sérülékenység felvállalása pedig mindig kétséges, mégsem biztos, hogy érdemes másként írni.

„A könyv megjelenése előtt többször feltettem magamnak a kérdést, vajon mi lesz a következménye annak, hogy kilépek a reflektorfénybe és felvállalom akár a holokausztérintettséget, akár a meg nem született gyerek elvesztését, de ez a szorongás mindig csak pár percig tartott, aztán megvontam a vállam, és csináltam tovább – mondja a szerző. – A nagymamám testvéreinek pedig mérföldkő az életükben, hogy a családban lett egy nő, aki kihangosította a történetüket, aki elmondta, amiről ők nem tudtak beszélni.”

Kiemelt kép forrás: Kulter.hu