Először 2014-ben jelent meg Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyve, amely egy harminc évvel korábbi tragédiát ír le. A könyvből később színdarab is született, és – mint a szerző lapunknak elmondja – saját maga mellett másoknak is segített traumáik feldolgozásában.
Egy gyerek betegsége, halála elképzelhetetlen veszteség, nem igazán van ennél drámaibb élethelyzet. Az Egyasszony történetének elbeszélője egy fiatal lány, aki az 1980-as években mozgás- és értelmi sérült kislánynak ad életet. Bántalmazó férj, tisztességtelen orvos, nehéz körülmények, az évtizedek múlásával sem múló bánat és küzdelem. Péterfy-Novák Éva könyve a hatalmas veszteség utáni továbbélésről, az elengedés és az elfogadás folyamatáról szól, miközben a körülötte lévők közül alig vállal valaki felelősséget a tetteiért.
„A könyv tipikus traumaírás, nem egy egyszerű élethelyzet története – mondja Péterfy-Novák Éva. – A feszültség természetesen oldódik ilyenkor, hiszen minél többször rágod át magad a traumádon, annál távolabb kerülsz tőle.
Ezt nem úgy kell érteni, hogy megszűnik, eltűnik, ha sokat beszélsz róla, de igenis tompul, és a múltba helyeződik. A cél nem feltétlenül ez volt, de örülök, hogy ez lett a »mellékhatása«. Mert igen, nagyon sok feszültség oldódott bennem az írás hatására. Persze a szakembert ez nem helyettesíti, érdemes terápiás segítséget kérni, én is így tettem, a pszichológusom végig mellettem volt.”
Felkavaró olvasni a gördülékenyen sorjázó szikár, egyszerű mondatokat, befogadni a befogadhatatlant, átélni a súlyos fájdalomról – és olykor örömről – árulkodó sorokat. Nincs panaszkodás, sokkal erősebb a megérteni akarás szándéka, és a megbocsátásé. A könyv egy asszonyról, egy édesanyáról szól, aki igazi odaadással gondozza a kislányát, de idővel belátja, hogy nem képes egyedül küzdeni, és gyermekotthonba adja Zsuzsikát. Bár a történetmesélés lineáris, bepillantást kapunk a szerző gyerekkori élményeibe, emlékeibe is.
A jelen önváddal, bűntudattal, szégyennel teli. Péterfy-Novák Éva bünteti magát a döntései miatt: miért nem menekült ki a helyzetből, amibe 23 évesen belekerült, miért nem hagyta ott a lelkiismeretlen orvost, aki mert nem ért rá, két adag gyorsítót is beadott neki, hogy meginduljon a szülés. Így jött világra a mentálisan súlyosan sérült Zsuzsika. Egy kislány, aki soha nem lesz képes járni és beszélni, akit csak az édesanyja ért.
„Azzal, hogy leírtam a saját történetemet, a társadalmi problémák nem szűntek meg. Az én traumatikus szülésem 1984-ben történt, s bár azóta sok minden változott, van még bőven teendő ezen a téren is. Meg voltam győződve, hogy ez egy feldolgozott trauma, de a pszichológussal folytatott beszélgetések során fizikai jeleket, szédülést, hányingert, köhögést produkáltam, amikor ez került szóba. Így a terapeuta egy idő után azt javasolta, hogy kezdjem el leírni a történteket.
Ez a folyamat több katarzist is hozott, rengeteget sírtam, és végül nagyon komoly gyászfeldolgozás lett belőle. Hogy milyen érzéseim voltak írás közben? Addig ismeretlen zsibbasztó szomorúság, az elfojtott bánat és a végtelen hála, hogy hét évig mégiscsak az életem része lehetett a lányom. Írás közben ezeknek az érzéseknek a körforgása tette ki a napjaimat.”
A történet másik főszereplője a férj, aki pofozkodik, verekszik, és közben ügyel arra, hogy olyan helyen rúgja meg a feleségét, ahol később nem lesz nyoma. Bántalmazás, családon belüli erőszak, a nő alávetett szerepe – sok, mostanában gyakori témára rezonál a könyv. Tökéletes kórkép egy nárcisztikus személyiségű emberről, aki valahol maga is áldozat, hiszen gyerekkori traumáit viszi tovább, ezért még némi megértést is kicsikar. Persze ez nem lehet felmentés, nincs mentség rá, hogy ez a férfi életerejét, energiáját a felesége totális megszégyenítéséből, gyötrelmeiből nyeri. Súlyos kérdés, hogy vajon a nő miért nem menekül el ebből a helyzetből hamarabb, miért hiszi, hogy ez az agresszív viselkedés akár a szeretet megnyilvánulása is lehet. Miért nem hisz abban, hogy másképp is lehet élni, mint ilyen kiszolgáltatottan?
„Teljes őszinteség nélkül nem érdemes elkezdeni a traumaírást – mondja Péterfy-Novák Éva. – Az más kérdés, hogy megmutatod-e bárkinek, vagy csak a fióknak készül. Én végül azt a döntést hoztam, hogy szeretném megmutatni. Az írás, a megjelent könyv nemcsak nekem segített, hanem a családomnak is, hiszen mindannyian részesei voltunk, egyformán hatással voltak ránk a történtek.
Hogy ezzel kiadtam magam, hogy kitárulkoztam? Igen. De én döntöttem így, és soha, egyetlen pillanatig sem bántam meg, bár nem volt egyszerű, sokat őrlődtem.”
Mivel a trauma egyáltalán nem volt megdolgozott, mondja a szerző, ő maga is rengeteg választ kapott írás közben. „Nemcsak a történtekről, hanem saját magamról is. Arról, hogy ki is vagyok én valójában. Hogy mit vett el belőlem és mit adott hozzám. Az egyenleg a végén pozitív. Újraélni mindent és szembenézni a szorongásokkal, ez volt a legnehezebb. Leírni és őszintének lenni már könnyebb volt. Tipikus »ha ezt kibírtad, mindent kibírsz« ember vagyok, ami egyáltalán nem biztos, hogy rendben van, de ez a megküzdési stratégiám, a túlélésem eszköze. Mindenki másként küzd a démonaival, más a túlélési módszere.
Az enyém ez, és nem akarom rosszul érezni magam amiatt, ha vannak, akik ezt helytelenítik. Mindenesetre fantasztikus érzés, amikor olyan visszajelzéseket kapok, hogy a könyv segített valakinek a gyászában. Igazából mindenki erre vágyik, aki a traumáját megosztja másokkal. Hogy megmutassuk a sorstársainknak, nem vagytok egyedül.”
Kiemelt kép forrása: femcafe.hu
