Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél
Van a Pagony Kiadónak egy sorozata, az Ölelj meg! Ebben olyan súlyos kérdéseket vesznek elő, amelyekkel sokszor még a felnőtteknek is nehéz megbirkózniuk. Az élet olyan, mint a szél kis képeskönyv a gyászfeldolgozásról – kicsi, de nagyszerű. A szerző, Shona Innes pszichológus, aki ebben a kötetben azt igyekszik elmagyarázni a gyerek olvasónak, mit gondolunk, mit gondolhatunk a halálról.
„A halál, az elmúlás társadalmi tabu – írja a könyv utószavában Szél Dávid pszichológus. – Félünk tőle és félünk beszélni róla. Félünk kicsit megállni, félünk gyászolni. Félünk megzuhanni. Félünk elismerni és elfogadni, hogy mindez az élet velejárója, természetes része. Tudjuk, értjük, de nem érezzük. A gyerekeink viszont nem tudják, nem értik. Ők érzik. Érzik az élet körfogását. Érzik, mert látják, ahogy lemegy a nap, látják, ahogy lehullanak a fák levelei, ahogy őszbe, majd télbe borul az erdő, érzik, mert a mesékben megjelenik.”
A gyászról való párbeszéd, írja Szél, nagyon fontos szülő és gyerek, pedagógus és szülő, pedagógus és gyerek között.
Mert csak így tud az értelem és az érzelem összekapcsolódni, csak így tudnak a felnőttek és a gyerekek egymástól tanulni. „A közös gyászfeldolgozást tökéletesen támogatják ennek a kicsit szomorú, de nagyon befogadó, ítélkezésmentes és megengedő mesekönyvnek az egyszerű, hajszálpontos és mégis érzékeny, de semmiképpen sem félelmetes mondatai és rajzai” – véli a szakember.
„Az élet olyasmi, mint a szél. A szél láthatatlan, de érzed, amikor fúj. Amikor fúj a szél, libegnek a levelek, szállnak a szöszök, magasra repül az égbe a papírsárkány” – olvassuk a történetben, amely valóban végtelenül egyszerűen, de átélhetően mesél életről és halálról.
A megfoghatatlan, mégis érzékelhető szelet használja hasonlatként – amely olykor fúj, máskor pedig egyszerűen eltűnik. De hová? És hová tűnik az élet, amikor elillan valakiből vagy valamiből?
„Amikor egy testből elillan az élet, az nagyon szomorú. Nagyon tud hiányozni, aki már nem él. De azért csinálhatsz pár dolgot, amitől egy kicsit jobban fogod érezni magad” – fogalmaz a pszichológus szerző, majd tippekkel is szolgál. Mint írja, van, aki imádkozik, és beszélget azzal, akit elvesztett, más emlékeket gyűjt tőle, róla. Az élet olyan, mint a szél című kötetet Agócs Irisz rajzai teszik feledhetetlenné. Gyönyörű, kedves, néhol szívbemarkoló munkák, amelyek nélkül nem is igazán működne ez a könyv. Így viszont sokat segíthet a kisebbeknek abban, hogy elfogadják a halált. Azt, hogy „az életnek el kell illannia, akárcsak a szélnek”.
Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?
Nagyobbaknak szól, és igen erősen indít Rosemarie Eichinger osztrák írónő Esznek-e a halottak epertortát? című regénye. A könyv egyik főhőse, Emma az első oldalon a temetőben tűnik fel, letelepszik egy kriptában, és két sír között üldögélve írja naplóját. Bizarr alaphelyzet, amelyet az írónő csakhamar megmagyaráz: „Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát.
Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. (…) Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol vagy a Nintendóval játszik.”
Emma apja tehát sírásó, és mivel az édesanyja a születésekor meghalt, a történet íródásának idején tizenkét éves lány kiskora óta rengeteg időt tölt a temetőben. Nem ijeszti meg ez a közeg, sőt. Szerencséje van hát Peternek, akinek nemrég halt meg az ikertestvére, és képtelen megbirkózni a gyásszal, hogy éppen Emmával hozza össze a sors, amikor a temetőbe rendszeresen kijárva testvére sírja mellett tölti az időt.
A két kamasz együtt indul el a gyászfeldolgozás útján. Eleinte Emma segít a fiúnak, hogy túljusson az első lépéseken, később azonban, amikor apja udvarolni kezd egy nőnek, és ezzel feltépi az elveszett anya miatt szerzett, ám rendesen soha nem kezelt sebet, Emma szorul Peter támogatására.
Vékony jégen egyensúlyoz Rosemarie Eichinger, hiszen a témából adódóan könyve lehetne túl érzelgős, de éppenséggel leegyszerűsítő, sablonos is. Mégsem az. Már az elején világossá teszi, hogy nem lesz hajlandó finomkodva közelíteni a halál kérdéséhez. Ahogy az első oldalakon leírja Emma temetőbeli létét – viszonyát a „fekete özvegyekhez”, a nyáron is gyapjúkardigánt hordó, örökké a temetőbe kijáró, „fogatlan szájukat rongyosra pletykáló” öregasszonyokhoz, vagy épp azt, a kislány hogyan cigánykerekezik végig a sírhelyek között –, hamar sikerül feloldania az alaptéma miatt óhatatlanul felbukkanó megilletődöttséget. Amikor viszont ezt igényli a történet, képes visszafogottabbá válni.
„Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van. És valahogy kemény a tapintása. Ami azért elég fura, ha belegondolunk, hogy a lyuk tulajdonképpen a semmi, és ami semmi, az nem lehet se puha, se kemény. Hogy lennék? Szarul, de büszkén, mondaná Martin. De nem mond semmit, mert meghalt.
Elég hülyén hangzik, de ez minden, amit Peter pillanatnyilag válaszolni tudna, ha megkérdeznék, hogy van. (…) Hogy legyen valaki, akinek meghalt az ikertesója?” Így hangzik Peter belépője. A fiú testvére lezuhant a garázstetőről, egy szög átvágta a combjában az artériát, a földön vérzett el, mire rátaláltak. Kellően tragikus helyzet – és Eichinger pontos, nem finomkodó, de a helyzethez illő nyelven tárja az olvasó elé a testvérnek, szülőknek egyaránt szinte kibírhatatlan fájdalom természetrajzát.
Hogy aztán fogja ezt a két fiatal embert, és velük együtt végigvezessen bennünket azon, a gyász stációit végigjáró úton, amely végül az elengedéshez és a megnyugváshoz vezet.
És közben mindvégig ügyel a részletekre is – szinte mellékes például, hogyan került Emma és az apja épp abba a városba, ahol élnek, és a férfiból hogyan lett éppen sírásó, ám ebben a rövid, derűs-szomorkás passzusban is annyi a kedvesség, hogy más esetben egy fél könyvet ki lehetne hozni belőle.
Rosemarie Eichinger nagyon-nagyon jó író, az Esznek-e a halottak epertortát? pedig a maga bölcsességével, sokrétűségével, megfelelő helyzetekben adagolt humorával valóban képes lehet arra, hogy átélhetővé, feldolgozhatóvá, érthetővé tegye kiskamasz olvasói számára, mit jelent az, ha meghal valaki, akit szeretünk.
Kiemelt kép forrása: Smoking Barrels Blog
