Luiz Schwarcz São Paolo egyik legjelentősebb kiadójának alapítója, Légszomj című memoárjának első oldalain mégsem egy csillogó könyvvásáron találjuk magunkat, hanem egy férfit látunk sífelszerelésben, akinek görcsbe ránduló tüdejéből a lesiklás előtti pillanatban elfogy a levegő. A légszomj markáns tünete a Schwarcz életét végigkísérő depressziónak, amelynek első jelei a szerző gyerekkorában jelentkeztek. Egészen pontosan akkor, amikor először hallotta meg holokauszttúlélő, súlyosan depressziós apjának éjszakai tombolását, és ismerte fel annak a reménytelenségét, hogy enyhítsen a szenvedésein. Könyvének epilógusában leszögezi, nem a depresszió örökletességének kérdéséről akart írni, de vallomása a mentális betegségekkel folytatott küzdelméről összefonódik azzal az indíttatással, hogy megossza nagyapjának és apjának tragikus történetét. Így a Légszomjban a családtörténetbe ágyazva bomlik ki Luiz Schwarcz „rövid gyerekkorának és hosszú depressziójának története”.
A Schwarcz család Miskolcról származik, ahol jelentős zsidó közösség élt. A szerző mélyen vallásos nagyapja, Lajos szerény körülményei ellenére nagy tiszteletnek örvendett a közösségben. A család egyetlen fiúgyermeke, András – aki aztán az emigrációban az André nevet viselte – még csak kétéves volt, amikor Budapestre költöztek. A csillagos házak kijelölésekor Schwarczék otthonában titkos zsinagóga működött, ahol Lajos nagy kockázatot vállalva zsidó szertartásokat tartott. De apa és fia attól sem riadtak vissza, hogy megtámadják a nyilas keretlegényeket – a megtorlás nem maradt el, mindkettejüket haláltáborba küldték.
Az akkor tizenkilenc éves André sosem tudta megbocsátani magának, hogy Lajos „Fuss, fiam, fuss!” felszólításának engedelmeskedve kiugrott a Bergen-Belsen felé tartó, fékező vonatból, így apját hátrahagyva megmenekült. Csak az 1960-as évek végén tudta meg, hogy Lajos még élt, amikor a szövetségesek megérkeztek Bergen-Belsenbe, ahhoz azonban már nem maradt ereje, hogy hazatérjen. André gyalogszerrel érkezett Budapestre, s a nővére által készített hamis útlevelek terjesztésébe fogott, amiért letartóztatták és megkínozták.
Nemcsak ismerte a diplomata Raoul Wallenberget, aki svéd útlevelek kiadásával mentette a zsidókat a deportálás elől, de vélhetőleg együttműködött vele.
A család sorsa a háború utáni években is fordulatosan alakult. André Olaszországba utazott, hogy előkészítse családtagjai izraeli emigrációját, míg nővérei édesanyjuk, Jolán mellett maradtak. André 1947-ben érkezett Brazíliába, a nővérek – megelégelve a várakozást – 1948-ban Ausztráliába menekültek. Jolán gyermekei illegális távozása miatt hat hónapra házi őrizetbe került. Az asszony ezek után még évekig Budapesten élt, 1955-ben ment Brazíliába fia esküvőjére. Itt azonban nem találta a helyét, ezért öt év elteltével lányaihoz költözött Ausztráliába.
A szerző édesanyjának, Mirtának a szülei Jugoszláviából menekültek a tengerentúlra, André és Mirta már itt ismerkedtek meg egymással. Az első találkozásra a Club Húngaróban rendezett bálon került sor, a néhány évvel későbbi viszontlátás elkerülhetetlenül házassághoz vezetett.
André Mirta szüleinek nyomdájában kezdett el dolgozni, Luizra pedig születésének pillanatától kezdve úgy tekintettek, mint aki egy napon átveszi a családi vállalkozást – erre azonban soha nem került sor.
A São Paolo-i gyerekkor meghatározó momentumai közé tartozik – és a memoár egy-egy fejezetének központi témáját adja – a szülők válása, majd újra egymásra találása, az elveszített vagy meg sem született testvérek miatt érzett szomorúság, a különböző sportokkal való próbálkozás, a zene iránti rajongás kialakulása és a zsidó ifjúsági közösségben betöltött vezető szerep. A tizennyolc éves Luiz vállalatvezetést tanult, de egyre a társadalomtudományok felé kacsintgatott. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát Foucault, Durkheim, Weber és Marx műveinek tanulmányozásába. Határozottan baloldali nézeteket vallott, a politikai elkötelezettség azonban idővel átadta a helyét az irodalom iránti szenvedélynek. Karrierjét a Brasiliense nevű lapnál kezdte szerkesztőként, 1986-ban pedig megalapította a Companhia das Letrast, amely Brazília egyik legnagyobb könyvkiadójává nőtte ki magát.
Olyan szerzők műveit adta ki, mint Jorge Luis Borges, Roberto Bolaño vagy Philip Roth. Schwarcz zeneszeretete mutatkozik meg abban, hogy előszeretettel publikálta ismert brazil zenészek, köztük Caetano Veloso énekes–politikai aktivista írásait.
A szerző életében megkerülhetetlenül fontos szerepet játszik felesége, Lili, aki nemcsak a Comphania das Letras elindításakor állt mellette szellemi partnerként, hanem mentális összeomlásai és gyógyulásának folyamata során is támogatta. Luiz tizenhét, Lili tizenöt éves volt, amikor egy gyerekkori találkozás után újból egymásra találtak. Első randevújuk évfordulóját Schwarcz kitüntetettebb módon ünnepli, mint saját születésnapját.
A Légszomjból az is kiderül, hogy Schwarcz több alkalommal próbálta papírra vetni családjának történetét: novellákat írt, amelyeket ma már igyekszik letagadni, félbehagyott egy Olaszországban játszódó regényt, a Holdtalan éjszaka című, soha meg nem jelent regényében pedig apja élettörténetét valós és fiktív elemekből igyekszik összeállítani. A megfelelő formát a Légszomj megírása során találta meg. A memoár „hallgatások hosszú történetére épül.” – olvashatjuk az epilógusban – „Olyan csöndre, amely jelen volt Lajos személyiségében (…). André makacs hallgatására, amely azután következett be, hogy engedte, apja megmentse őt.” És végül Luiz „fiúi és unokai hallgatására”. Ezt a hallgatást osztja meg Schwarcz mindazokkal, akik szeretnék megismerni Lajos, András és az ő történetét.
Kiemelt kép: Rafael Roncato
