Az 1969-es alapítású Booker-díj jelentősége az elmúlt tíz évben felnőtt a Pulitzer-díjhoz vagy az amerikai Nemzeti Könyvdíjhoz, sőt, egyesek szerint meg is haladta azokét, nem utolsósorban a díjazott művek magas művészeti minőségének köszönhetően. El kell ismernünk, hogy a díjazott művek objektíven nézve – ha az irodalomban létezik egyáltalán ilyen – valóban rendre kiemelkedtek az adott év mezőnyéből, miközben témaválasztásukban meglehetősen változatos képet mutattak. Ráadásul olyan szerzők felemelkedését tették lehetővé, akik enélkül talán nehezen tudtak volna bizonyítani szűk hazájuk határain túl. Nézzünk is most öt kiváló művet, mely bizonyítja a fenti állításokat!
Douglas Stuart: Shuggie Bain
Kezdjük is a sort mindjárt egy szinte példátlan eredménnyel: Douglas Stuart önéletrajzi ihletésű regényéért elsőkönyves szerzőként nyerte el a díjat 2020-ban. Shuggie Bain története az 1980-as évek Glasgow-jába kalauzol minket, szutykos, kormos külvárosi bányásztelepek világába, melyek egy életre megmérgezték az ott dolgozó munkások életét. Ide születik Shuggie Bain, gyermekkorát a nyomor és a felnőttek alkoholizmusa kíséri, miközben a fiú végig érzi, hogy nem tartozik ide, hogy örökké elvágyódik innen, miközben ebben a maszkulin világban kénytelen megbarátkozni nyiladozó homoszexualitásával is. Különösen elsőkönyves szerzőtől bitang erős kötet, azóta ráadásul Stuart visszatért ebbe a zord világba Az ifjú Mungo című regénnyel.
Damon Galgut: Az ígéret
A Dél-Afrikai Köztársaság történelmének számos kiváló és avatott krónikása volt az egyaránt Nobel-díjas Nadine Gordimer és J. M. Coetzee személyében, Damon Galgut azonban mégis tud újat mutatni: ezúttal három testvér évtizedeken át hömpölygő történetén keresztül mutatja be egy ország lelkiismeretének abszurd szélsőségeit, egy olyan társadalmat, amely még ma is az apartheid örökségét nyögi. Galgut regényének erejét nem csupán a humort és a realizmust vegyítő hangulati elemek adják, de a szokatlan szövegtechnika is – egy mondatán belül megfér két különböző szereplő narrációja és még egy jelöletlen párbeszéd is. Nem könnyű olvasmány, annál értékesebb és emlékezetesebb azonban.
Richard Flanagan: Keskeny út északra
Ha valaki azt kérdezi, meg tudjuk-e nevezni Joseph Heller A 22-es csapdája vagy Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídja kortárs, háborúellenes párregényét, nekem rögtön Flanagan 2014-ben díjazott remekműve jut eszembe. Dorrigo Evans története egy patetikus vonásaitól megfosztott második világháborús eposz, ami némileg eklektikus történetvezetésével a maga naturális durvaságában mutatja be egy japán hadifogolytábor mindennapjait, valamint azokat a pszichológiai következményeket, amit az itt átélt események hatására a túlélők életük végéig cipelnek magukkal. Az egyik kritika úgy fogalmazott Dorrigo életregénye kapcsán, hogy ilyen lenne a Híd a Kwai folyón, ha ma készülne 18-as karikával. Meghatározó és megrázó olvasmány.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Darlington Hall főkomornyikja épp olyan, amilyenek a japán származású angol – azóta Nobel-díjjal is kitüntetett – író regényei általában: visszafogott és kimért. A Napok romjai az elveszett ügyek és az elvesztegetett szerelem, a megbánás álomszerűen szép és gazdag története, benne a kortárs irodalom egyik legsutább, mindig csak a munkájának élő, de mogorvaságában is leginkább szerethető főhősével. Az egyik kritika úgy fogalmazott: „ez itt az ember kisszerűségének ódája”, és valóban, mesteri példa arra, hogy a szolgalélek hogyan használja el saját életét mások felesleges szolgálatában, és felteszi a kérdést, hogy ezt vajon életnek lehet-e még egyáltalán nevezni?
George Saunders: Lincoln és a bardo
Transzcendens és megrendítő munka a 2017-es nyertes. Az írói pályafutása során főleg novellákat jegyző George Saunders első igazi nagyregénye egy már-már fantasybe illő alaphelyzetből indul, melyben főhősét, Abraham Lincoln amerikai elnök Willie nevű, tizenkét éves fiát annak halála után egy különös purgatóriumba száműzi. Rendkívül merész forma, és veszélyes terep lenne egy szórakoztatóirodalmi toposzt ilyen formában bevonni a szépirodalomba, de Saunders ezt olyan merészséggel és szellemességgel, valamint páratlanul kimunkált szövegeit átható bölcsességgel teszi meg, hogy az olvasó számára minden teljes természetességgel hat, és mi is a kis Willie-vel tartunk, hogy felfedezzük, érdemes-e szeretni, ha tudjuk, hogy az a szeretet.
Kapcsolódó cikkek:
