Vajon mi az, amit még nem mondtak el, írtak le vagy mutattak be a huszadik század egyik legfontosabb zenekarával kapcsolatban? Az utolsó felvonás kifejezetten hálás sztori a Beatles legendáriumában. A Get Back ráadásul nem kevesebbre vállalkozik, minthogy példátlan betekintést nyújtson azokba a hetekbe, amikről azt hittük, hogy már mindent tudunk.

1969. január 2. Alig másfél (!) hónappal a cím nélküli dupla (ún. fehér) album megjelenése után a Beatles tagjai visszatérnek a stúdióba, hogy megkezdjék következő albumuk felvételeit, amire három hetet (!) kapnak. A cél nem csak egy új lemez, hanem egy nagyszabású, tévében közvetített élő fellépés is. A zenekar ekkorra már két és fél éve nem állt közönség elé, minden idejüket és kreativitásukat a stúdiófelvételeknek szentelték. A munkálatokat egy filmstáb rögzíti egy, a fentieket kiegészítő dokumentumfilmhez. Az eredmény: mintegy 57 (!) órányi nyersanyag. Ígérem, nem használok több felkiáltójelet, pedig higgyék el, volna még miért.

Pillanat képe a Get back című dokumentumfilmből a Libri Magazin cikkében.
Pillanat kép a Get back című dokumentumfilmből. A film előzetesét megtekintheti a képre kattintva. / Forrás: denofgeek.com

Gondoljunk csak bele: a kvartett összesen mintegy 10 éves fennállása alatt felfoghatatlan iramú fejlődésen ment keresztül, miközben megállás nélkül formálták a könnyűzene – és annak megannyi alfajának – alakulását. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a hatvanas évek utolsó évére oda jutottak a dolgok, ahova. Egyrészt, értelemszerűen a világ tetejére, amivel mindig csak az a gond, hogy sosem tudni, a következő lépés is a trónon tart-e vagy a lejtő felé taszít. Másrészt bizony a motiválatlanságba, hiszen amennyire mesés, olyannyira veszélyes is lehet a siker ilyen szintű megtapasztalása. Mindezt 30 éves koruk előtt. Itt indul a Get Back története, ami nem egyszerűen betekintést, sokkal inkább jegyzőkönyvet tár elénk.

A nemrégiben megjelent könyv eredetileg az 1970-ben, utolsóként kiadott Beatles sorlemez, a Let It Be 50. évfordulójára készült, ám a koronavírus-járvány ezt a jubileumot is alaposan átrendezte. Nem mehetünk el a kiadvánnyal párhuzamosan napvilágot látott, azonos című dokumentumfilm mellett sem, hiszen a kettő együtt ad teljes élményt.

Peter Jackson, a Gyűrűk Ura trilógia Oscar-díjas rendezője ugyanis fogta a fent említett, évtizedek óta az archívum mélyén porosodó 57 órányi film, valamint 120 órányi hangfelvételt és három egész estés, egyenként közel 3 órás, kronologikus összeállítást készített a legizgalmasabb pillanatokból. A több mint 50 éves szalagok káprázatos audiovizuális restaurálásának köszönhetően tényleg a szemünk előtt kel életre a poptörténelem. A könyv, bár tartalmát tekintve hűen követi a filmet, mégis más élményt nyújt. Persze, a Beatlest elsősorban hallani és látni kell, de Jackson filmje annyira tömény (és nem mellesleg hosszú), hogy egy idő után akaratlanul is hajlamosak vagyunk elsiklani egy-egy megjegyzésen, odaszúráson, poénon. Pedig épp az ilyen elejtett morzsák adják a szöveg sava borsát.

A Get Back legnagyobb erőssége nem csak abban rejlik, hogy végre testközelből láthatjuk, hogyan születtek, majd nyerték el végleges formájukat a zenekar utolsó közös dalai, hanem abban, hogy hús-vér emberként jeleníti meg azt a négy férfit,

akik a hatvanas években a nagybetűs sztárság elérhetetlennek tűnő szimbólumai voltak. A közös munka gyümölcsei mellett végre láthatjuk a kimerültségtől vöröslő, fáradt szemeket, az ihlethiány okozta frusztrációt és magánéleti események itt-ott felbukkanó, gyakran megható pillanatait is.

A képen a Beatles-ről szóló Get back című könyv borítója.
Forrás: Helikon Kiadó, Facebook

A könyv segítségével könnyedén elmerülhetünk az ezeket keretbe foglaló társalgásokban, amiket nem szakítanak meg hirtelen előbukkanó zenei gegek, improvizálások, ökörködések, vagy egy épp formálódó dal hetedik variációja. Ellenben gyönyörűen illusztrálják Ethan A. Russel és Linda McCartney eddig sosem látott, archív fényképei. Személy szerint több olyan párbeszédre bukkantam a kötet forgatása közben, amin – a fentiek miatt – teljesen átsiklottam a film nézése közben.

De újraélhetjük azokat a pillanatokat is, amik már elsőre utat vájhattak a memóriánkba. Például Lennon és McCartney „titkos”, húsbavágóan őszinte beszélgetése a stúdió étkezőjében, amelyet – tudtukon kívül – az asztalon lévő virágcserépbe rejtett mikrofonok rögzítettek. Bő 10 év sziklaszilárd barátsága kerül mérlegre az évek alatt felgyülemlett feszültségekkel és művészi nézeteltérésekkel szemben. A két zseni tehetsége (és egója) ekkorra ráadásul már áldozatokat is követelt. Ahogy a fehéralbum felvételei alatt Ringo Starr, úgy a Let It Be-próbák közepén George Harrison is kilép a Beatlesből. És bár mindkettejüket sikerül visszakönyörögni néhány nap után, ezek az epizódok egyértelművé teszik, hogy az addig sérthetetlennek tűnő banda háza táján már nincs minden rendben.

Fontos jelenet: mind a filmben, mind a szövegben világosan látható mikor telik be a gitáros pohara. Képtelen tovább elviselni a számára kijelölt, limitált szerepet, amit a két dudás, akarva-akaratlanul rá mért. Pedig e sorok szerzője nem csak azt vallja, hogy az utolsó évek legizgalmasabb dalait Harrison hozta a Beatlesbe, hanem azt is, hogy alig két évre rá, a lehető legcsattanósabb választ adta első szólóalbumával (All Things Must Pass), amely a tagok által valaha kiadott önálló munkák egyik legerősebbike.

A Get back című dal születése.

Bár sosem volt igazán kimondva, az utolsó évekre McCartney lett a banda de facto vezetője. Még akkor is, ha a rá jellemző diplomatikussággal ő maga Lennont tekintette vezérnek.

Nem kell azonban keményvonalas rajongónak lenni ahhoz, hogy feltűnjön: a zenekaron belüli dinamika, kreatív irány és a „szív”, amivel próbálja a szemünk láttára széteső Beatlest egybentartani, mind-mind egyértelműen McCartney személyéhez köthető. A film egyik legelképesztőbb jelenete, amikor egy szál basszusgitáron, a semmiből, a kamerák előtt születik meg a Get Back alapdallama. Eddig sem lehetett senkinek kétsége Macca dalszerzői kvalitásai felől, mégis, ritkán lehetünk ennyire közvetlen szemtanúi a csodának. Ahogyan itt bukkannak fel először a kezdetben zenekarral kipróbált, végül későbbi szólólemezeken landoló klasszikusok is (például ez és ez).  De a legfontosabb mégiscsak az, hogy legalább annyi körülmény értékelődik át, mint amennyi megerősítést nyer.

Yoko Ono szerepe a zenekar felbomlásában messze nem volt olyan jelentős és a tagok egymáshoz való viszonya is lényegesen pozitívabb volt (ha nem is teljesen felhőtlen), mint ahogyan azt eddig beállították. Ahogy egyébként arról sem vagyok meggyőződve, hogy a legendás és katartikus tetőtéri koncert élménye után a tagok kizártnak tartották volna átmenteni a Beatlest a hetvenes évekbe, egy-két év szünet és néhány terápiás jellegű szólóalbum után. Ha viszont még McCartney saját emlékei is megszépültek a látottak után, valószínűleg a rajongókra sem lesz kisebb hatással a Get Back. Kordokumentumtól többet talán nem is érdemes várnunk.