A ragacsos ízű, 3:2-es arányban kevert vébékán – vörösboros kóla –, a holdjáró cipőn, valamint az egyik gyorséttermi lánc által a menü mellé kínált napfogyatkozásnéző kartonszemüvegen kívül van még néhány, mai szemmel különösen szürreálisnak tűnő emlékem a kilencvenes évekből. Az egyik ilyen, amikor az akkori barátnőmmel vasárnap délutáni bográcspartyra mentünk, haverokhoz, egy alföldi kisvárosba. Elég klassz társaság verődött össze, étel-ital egyaránt jól fogyott, a hangulatra se lehetett panasz, így aztán nem csoda, hogy az utolsó utáni pillanatban kaptunk észbe, hogy mindjárt lekéssük a vonatot. Mi több, nagyon úgy tűnt, esélyünk sincs elérni, elvégre a vasútállomás a városka túlsó végére esett. Ami azért volt különösen bosszantó, mert ez már az egyetem elvégzése után történt, másnap, hétfőn reggel vár a munkahelyünk.
Pánikunkat látva megszólalt a baráti kör egyik tagja, egy nálunk pár évvel idősebb ügyvéd, akivel akkor és ott találkoztunk először – mint kiderült, utoljára is –, mondván, csigavér, aggodalomra semmi ok, bízzuk rá, csak elintéz egy telefont. Néhány perccel később lesötétített terepjáró állt meg csikorgó kerekekkel a bográcsozás helyszíneként szolgáló takaros ház bejárata előtt. Kopasz, kigyúrt férfiak szálltak ki belőle, és roppant nyájassággal arról érdeklődtek, hogy miben állnak szolgálatára az ügyvéd úrnak. Amaz röviden ismertette a szitut: a barátainak el kellene érniük a néhány percen belül induló utolsó pesti vonatot.
„Semmi gond” – közölte az említett férfiak egyike, azzal szinte bedobott bennünket a hátsó ülésre. Filmekbe illő, esztelen, hátborzongató száguldozás vette kezdetét. Az autó füstölgő gumikkal, hajtűkanyarokat véve, lámpákkal és táblákkal, de a forgalommal se törődve végigtépett a kisvároson. Elértük a vonatot. Hasonló sztorik Dezső András új könyvében is vannak. Na meg ennél jóval nagyobbak is.
Az ismert tényfeltáró újságíró egy korábbi kötetében, a Maffiózók mackónadrágban címűben alapos áttekintéssel dolgozta fel a hazai alvilág történetét a rendszerváltás előtti időszaktól napjainkig. Most azonban az egyik figurára, Portik Tamás személyére koncentrál.
Ugyanakkor a Nagyfőnök című könyv bevezetőjében arra is felhívja a figyelmet, hogy átfedések lehetnek a két mű bizonyos részei között, „mivel ez a sztori sem érthető meg a nyolcvanas–kilencvenes évek történéseinek ismerete nélkül (…) A legfontosabb különbség azonban – folytatja Dezső András –, hogy ezúttal Portik Tamásra és az őt körülvevő emberekre fókuszálok, végig egy nagy történet alapján – így reményeim szerint sokkal letisztultabb képet kap az olvasó mindarról, ami akkoriban történt, és napjainkra is hatással van.”
És hogy miért pont Portik? Természetesen arra is megvan a szerző válasza: „Bármit követett is el valójában Portik Tamás, tény: a magyar kriminalisztikában soha senkinek nem tulajdonítottak olyan sok, a szervezett bűnözéshez köthető gyilkosságot, mint neki. Ám magáról Portikról és a hozzá köthető, egykor neki dolgozó vagy őt segítő bűnözőkről már nem túl gazdagok az ismereteink.”
A történet a kései Kádár-kor Magyarországán kezdődik, diszkókban és terézvárosi lebujokban, telefonfülkéket fosztogató suhancok között.
Nem sokkal később már a rendszerváltás lelkesítően induló, optimizmussal teli, aztán sajnos hamar össznépi kiábrándulásba forduló időszakában vagyunk. A felkészületlenül ránk tört vadkeleti kapitalizmus idején, amikor – mint Dezső András megállapítja – kiderült, hogy a demokrácia eljövetele korántsem jelenti a jólét beköszöntét, „a nyugati világhoz való felzárkózás pedig, ha egyáltalán lehetséges, sokkal keservesebb folyamat, mint azt valaha gondolták”.
A problémákat fokozta az állam legyengülése: a gazdasági nehézségek mentén és a társadalmi rétegek között távolságok növekedése nyomán sztrájkok, tüntetések, megszorítások követték egymást. Eközben – ahogy Dezső András fogalmaz – „az alvilág mint valamiféle párhuzamos univerzum létezett, miközben egyre inkább láthatóvá vált a drága autókkal furikázó, a közlekedési rendőrökre sokszor fittyet hányó bűnözők képében, akik számára a rendszerváltással megjelenő szabad világot nem a demokrácia, hanem a legyengült állam varázsolta igazi álommá”. Ami bizonyos összefonódásokkal járt együtt: a strómanok vezette cégek mögé szerveződő alvilághoz megkenhető, korrupt jogászok, adóhivatalnokok, rendőrök és más hatósági személyek csapódtak, akik, ha nem is épültek be teljesen a szervezett bűnözésbe, kisebb-nagyobb dolgok elintézésével – amivel maguk is jól jártak – segítették őket. Valami hasonló ügy folyományának lehettem a barátnőmmel én is a tanúja azon a jó negyedszázaddal ezelőtti vasárnap estén.
Dezső András Nagyfőnök című kötete hangsúlyozottan nem portrékönyv, még úgy sem, hogy Portik Tamás áll a fókuszában. Egyetlen személynél ugyanis sokkal többről szól.
Rajta kívül még bűnözőkről (pitikről és nagymenőkről), rendőrökről, politikusokról, újságírókról, médiacézárokról és üzletemberekről. Továbbá „egy korrupciótól szabadulni nem akaró országról”, valamint hétköznapi emberekről, akik úgy érzik, „Európának ezen a részén nagy vagyont csak tisztességtelenül lehet szerezni”. Dezső András könyvében megjelenik a közelmúlt több, egykor különösen sokat emlegetett, de ma is számontartott eseménye, az olajszőkítéstől kezdve a nagy port kavart és a közvélemény szemében mély megdöbbenést és erős félelmet kiváltó leszámolásos merényleteken (amelyek közül például az Aranykéz utcai robbantásnak ártatlan kívülállók is áldozatul estek) és a máig felderítetlen gyilkosságokon át sűrűn hallott cégnevekig. Közben villákba, eldugott vidéki telephelyekre, edzőtermekbe, luxuspartykra és éjszakai bárokba kaphatunk bepillantást, és a szerzővel együtt próbáljuk kibogozni az időnként meglehetősen bonyolult személyi összefonódásokat, valamint a gazdasági, de olykor a politikai élet bizonyos pontjaira is rátelepülő, sűrű szövésű alvilági hálót.
Dezső András egy konkrét személyre összpontosító, mégis számos szereplőt és történést felsorakoztató oknyomozó könyve mélyfúrásos látlelet az elmúlt évtizedek, egyben a jelen hazai viszonyairól – a szervezett bűnözésen túl is.
A történetet akár regényesnek is mondhatnánk, ha nem éreznénk időről időre, hogy bizonyos figurái nemegyszer a mi bőrünket is vásárra vitték és viszik benne. Egyesek soha nem tudták teljesen levetkőzni egykori énjüket – mint ahogy azt a kötet egyik, Milánóban is játszódó sztorija is elmeséli, mikor is az immáron nagyfőnökök a régi időkre emlékeztető kisstílű heccel szórakoztatták magukat és társaságukat. Olyasféle piti tolvajlással, amilyeneket évtizedekkel korábban követtek el, amikor azzal a jelszóval figyelmeztették egymást az esetleges közelgő veszélyre, hogy „Vigyázz, jön az anyám”. Pedig hát ekkor már (úgy hitték) nem kellett tartaniuk semmitől.
