Bódis Krisztina háromkötetes trilógiájával arra vállalkozik, hogy beemelje a köztudatba Zsindelyné Tüdős Klára, a XX. századi magyar történelem egyik legsokoldalúbb asszonyát, amelyet máig érthetetlen módon teljes mértékben ignorál a közéleti kánon, holott munkásságával, emberiességével és akaraterejével nagyban rászolgált arra, hogy példaként álljon nemcsak a nők, de minden magyar előtt.
Szégyellem magam, mivel csak egy véletlennek köszönhetem, hogy rábukkantam egy történelmi magazin oldalán Zsindelyné Tüdős Klára nevére. Egy véletlen kellett ahhoz, hogy „megismerjem” a két világháború közötti Magyarország ünnepelt divattervezőjét, aki mellesleg néprajzkutató és táncművész is volt, és aki nemcsak fellépett az Operaházban, de később az intézmény jelmezműhelyének a vezetője lett, emellett ő volt az első magyar filmrendezőnő is, miközben a vészkorszak alatt számos zsidó családnak nyújtott menedéket.
És ha mindez nem lenne elég, létrehozta a Bolyai Kollégiumot, amely tehetséges szegény diákoknak nyújtott támogatást, miközben az Országos Református Nőszövetség elnöke volt, és nem utolsósorban író. Hatalmas életmű, amely eddig visszhang nélkül maradt. Bódis Krisztina dokumentumfilm-rendező, író ennek a polihisztornak, ennek a XX. századi női hősnek állít emlékművet monumentális, háromkötetes dokumentarista regényével, amelynek első része a Kisasszonyképző – Istenhegy I. címmel nemrég jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
De vajon mit üzen Zsindelyné Tüdős Klára munkássága nekünk a XXI. században? Elsősorban a cselekvés és a tettrekészség fontosságát. Manapság, amikor mindenki a törvényi szabályozás általi üvegplafon-áttöréstől és a kvótáktól várja a segítséget, talán mindez szokatlan.
Tüdős Klára idejében, a XX. század elején, szó sem lehetett női ábrándokról, minden nőnek „megvolt a helye”, ami egyúttal kijelölte útját a társadalomban: házasság, gyermeknevelés majd a ravatal.
Tüdős tudta, hogy nem ez az ő küldetése, tetteivel lázadt a kor normái ellen, ahol a nők nem, hogy önálló akarattal nem rendelkeztek, hanem, ahogy Bódis is kifejti, „egyenesen másodrendű állampolgárok voltak, megkérdőjelezték a tehetségüket, egy nő nem lehetett más csak dilettáns”. Tüdős alkotni akart és kiteljesedni, de nem akarta mindenáron megváltoztatnia és lerombolni a körülötte lévő világot, lerombolta az saját magát.
Bódis Krisztina trilógiájának első kötete olvasmányos stílusban tárja elénk Tüdős fiatalkori éveit, amely már önmagában is regénybe illő.
Köszönhetően tehetős, szabadelvű édesapjának, ifj. Tüdős Jánosnak, a híres debreceni református leánygimnáziumból, a Dócziból egy svájci magániskolába, majd Londonba viszi az útja, így a német mellett angolul és franciául is megtanul.
Visszatérve Magyarországra megcsapja a „magyar ugar” szele, de álmait és céljait nem hajlandó feladni: számos rendezvényen és előadáson táncol, köztük az Operaházban; még Blaha Lujza is észreveszi a fiatal leány tehetséget és neki adja egyik fiatalkori fellépőjelmezét. Az életrajz külön érdeme, hogy az olvasóra észrevétlenül rátelepszik a XX. század elejének, nehéz, nyomasztó, poros mezővárosi levegője, és már-már várjuk, hogy felbukkanjon valamelyik debreceni utcasarkon Szabó Magda Für Elisének Cilije; vagy épp Németh László Égető Esztere félénken ülőhelyet kérve a barna, agilis művésznő mellett a Pest felé tartó gyors kupéjában.
Az I. világháború végén az apa kockázatos pénzügyi manőverei miatt a család elszegényedik, és nem sokkal később meg is hal. Így Klára sem tudja elkerülni sorsát, kénytelen férjhez menni, annak ellenére, hogy felvételt nyer a budapesti Iparművészeti Főiskolára, varrónői és ruhatervezési munkáival, illetve táncoktatással már képes anyagilag is függetleníteni magát, a konzervatív családból származó édesanyja, Kálmánechy Irén nyomására a házasságot nem kerülheti el. Így érünk el a trilógia első kötetének a végére.
A folytatás további izgalmakat ígér.
A rosszul sikerült házasság eredménye egy kislány, Judit, majd nem sokkal később egy válás. A magánéleti „kudarc” ellenére Tüdős nem adja fel, nem sokkal később az Operaház jelmeztervezője lesz, majd a két világháború között megalapítja a főváros egyik legkeresettebb divatszalonját, a Pántlikát. Zsindely Ferenccel, – aki az 1940-es években államtitkár és közlekedési miniszter Bárdossy László és Kállay Miklós alatt –, már az 1920-as évek elejétől ismerték egymást, de csak 1938-ban kelnek egybe.
Házasságuk is figyelemre méltó üzenetet hordoz a mának az elfogadásról, a megértésről, és hogy a világnézetek között sincsenek áthidalhatatlan akadályok, amelyről így vall Tüdős: „Én szabadon futottam művészi pályámon, s ő a politikain. (…) Úgy bíztunk egymásban, ahogy bajtársaknak kell. (…) Véleményt mondtunk egymás munkájáról otthonunkban, sőt meg is szívleltük azt, de teljes szabadságot hagytunk egymásnak. Kipróbált barátságunk kibírta azt is, amin eleget csudálkoztak kortásaink, hogy lehet egy jobboldali politikusnak baloldali felesége.”
Az 1940-es évek elején, a vészkorszak alatt férjével, aki Horthy bukása után lemondott minden minisztériumi posztjáról, közel száz zsidó családnak nyújtanak menedéket az Istenhegyi úti villájukban
(ahonnan a trilógia is kapta a címét), köztük van Apró Antalné és két gyermeke, illetve Schiffer Pálné Szakasits Klára és három fia. Tüdős Klára a II. világháború alatt tett cselekedeteiért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől poszthumusz Világ Igaza díjban részesült.
Az 1950-es években férjével együtt kitelepítik Balatonlellére, ahol az egykori miniszterfeleségből házmester lesz. Férje halála után, 1963-ban költözik ki Ausztráliába emigrált lányához, akivel kapcsolata egész életében ellentmondásos volt. 1966-ban visszatér Magyarországra és haláláig a Gyulai Pál utcai református gyülekezet aktív tagjaként ténykedik. Öregkorára látása megromlott, ennek ellenére megírta önéletrajzi visszaemlékezéseit Csizma az asztalon címmel.
Igen, jól gondolja a kedves olvasó, nálunk szerencsésebb sorsú országokban ilyen monumentális és kalandos életműből már számtalan játék- és dokumentumfilm, illetve könyv készült volna,
nem beszélve arról, hogy a főhős a hazai történelmi hagyományok egyik fontos alakja lenne. Itthon azonban Bódis Krisztina alkotásáig egyedül Dizseri Eszter Zsindelyné Tüdős Klára. Életrajz- dokumentumokban 1895-1980 címmel megjelent kötete foglalkozik Tüdős életével. Ha eddig nem szakadt Önre az üvegplafon, akkor most kapaszkodjon.
Talán, ami igazán jól mutatja hazánk női példaképekhez való viszonyát az az, hogy Zsindelyné Tüdős Klára divattervező, néprajzkutató, táncművész, filmrendező, Világ Igaza díjas írónő nevét egy árva, poros, Debrecen külvárosában fekvő földút viseli. Annak érdekében, hogy megismerjünk egy kivételes XX. századi magyar női sors útját, egy emberét, aki nem elégedett meg a kor adta szokásokkal és társadalmi keretekkel, mindenképp érdemes elolvasni Bódis trilógiájának első kötetét (nem csak nőknek), amivel hozzájárulhatunk ahhoz is, hogy Tüdős Klára a jelenleginél fontosabb helyet kapjon a magyar köztudatban.
Kiemelt kép: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Seherezádé, Operaház, 1930. Oláh Gusztáv, Kölling Rudolf, Tüdős Klára, Szalay Karola, Rékai András?, Tolnai Pál, Keresztes Mariska? (Fotó: Vajda M. Pál/OSZK)