A sorrendben tizenhatodik magyar Nobel-díjas, Karikó Katalin önéletrajzi művének magyar változata az amerikai kiadással egy időben, sőt pár nappal azt megelőzően került a boltokba, nem mellesleg két nappal az orvosi-élettani Nobel-díj 2023. évi győzteseinek kihirdetése után. Talán jobb és pontosabb magyar változatot mondanunk, és nem szimplán fordítást, mivel az, amit a magyar olvasók a kezükbe vehetnek, nem minden szavában egyezik meg az angol kiadással: Karikó Katalin helyenként kiegészítette és módosította a szöveget a kedvünkért.
Mint ismeretes, ám nem lehet elégszer megismételni, a 2023. évi orvosi-élettani Nobel-díjat Karikó Katalin és munkatársa, Drew Weissman kapták, az mRNS-alapú vakcinák orvosi technológiájának kifejlesztését megalapozó felfedezéseikért. Az eljárás a Covid19-világjárvány idején, a vakcinák forgalomba hozatalakor vált igazán, a laikusok számára is közismertté. Lényege röviden és leegyszerűsítve az, hogy ezzel a védőoltással nem kerül vírus a szervezetbe, azaz a régebbi típusú vakcinákkal szemben az mRNS-alapúak nem legyengített vagy megölt vírust tartalmaznak, hanem olyan genetikai információt (mRNS-t), amely megtanítja a szervezetet arra, hogyan kell lemásolni a vírust tartalmazó tüskefehérjét.
A vírus ugyanis a tüskefehérje segítségével jut be a sejtekbe, ahol elszaporodik és megbetegíti a szervezetet – amely azonban a bejuttatott mRNS alapján saját maga hozza létre a tüskefehérjét, amit az immunrendszer megtanul felismerni, és amennyiben „éles körülmények” között találkozik a vírussal és annak tüskefehérjével, 95%-os hatásfokkal képes lesz ellene védekezni.
Egy régi, Buddhának tulajdonított bölcsesség szerint az út a fontos és nem a cél. Karikó Katalin esetében viszont az út maga volt a cél. Nem véletlen, hogy önéletrajzának az Áttörések címet adta: a tudományos eredményekig és sikerekig, illetve a nemzetközi hírnévig és a Nobel-díjig számos nehézséget kellett legyőznie.
Azonban, ha voltak is életében és a pályáján keményebb pillanatok – ezekről őszintén beszámol a könyvében –, mindig továbblendítette kitartása és akaratereje, amelyek segítségével venni tudta az akadályokat. „Nem tartom magam különleges képességűnek – írja önéletrajzának még az elején, majd hozzáteszi: – De már kisgyerekként megértettem valami nagyon fontosat: ami hiányzik a természet adta képességekből, azt szorgalommal pótolni lehet – nagyobb odaadással dolgozni, több órát rászánni, többet tenni érte, és nagyobb gondossággal.”
Ezt a filozófiát követhetjük végig Karikó Katalin önéletírása során. Mint részletesen elbeszéli, három dolog volt rá nagy hatással iskolás évei alatt. Az első, hogy gimnáziumi biológiatanára rendszeresen feltette a kérdést: „Mit gondolsz, Karikó Kati?” Ami azt jelentette, hogy Tóth tanár úr nemcsak a tényeket tanította és nem csupán azt akarta elmondani, amit ő gondol róluk, hanem kíváncsi volt a diákjai véleményére is, gondolkodásra serkentette őket.
A második a Kanadában élő magyar endokrinológusnak, Selye Jánosnak a stresszről szóló könyve, amiből Karikó Katalin megtanulta, hogyan lehet a negatív stresszt pozitívvá alakítani. („Csak azokra a dolgokra összpontosítunk, amelyeket befolyásolni tudunk, és nem azokra, amelyeket nem.”) A harmadik fontos tényező pedig a kamaszkorában rendszeresen nézett krimisorozatok, köztük a Columbo, amelyben a címszereplő detektív a távozása előtt rendre odavetette a gyanúsítottaknak: „Csak még egy dolgot!” Ami azt sugallja, hogy mindig egy kérdésre kell válaszolni, aztán az eredmény alapján a következőre, és „türelmesnek kell maradni, mindent meg kell vizsgálni, minden apró részletet.”
A fentiek nagymértékben megalapozták Karikó Katalin későbbi sikereit, egészen a kisújszállási gyerekévektől kezdve. Nekünk, magyaroknak ismerős a Kádár-kori közeg, amelyről Karikó Katalin a külföldi olvasókra tekintettel részletesen mesél, ám így is hol megindító, hol torokszorító olvasni a kommunista rendszer által emelt nehézségekről, az életkörülményektől a politikai vegzálásokig.
Közben a család múltját is megismerhetjük, az első világháborútól a Rákosi-korszak kényszerű feketvágásáig, illetve az ’56-os forradalomig. Karikó Katalin hangsúlyozza a korabeli magyarországi oktatás magas színvonalát, – ami nem a politikai berendezkedésből következett, hanem abból, hogy a tanárok pont annak meghatározó elemeit igyekeztek figyelmen kívül hagyni –, de az is világossá válik, hogy részint politikai körülmények tették szükségessé, hogy 1985-ben elhagyja Magyarországot. Na meg természetesen az, hogy az általa végzett kutatómunkához külföldön jobbak voltak a feltételek.
Oltásokkal és járványokkal sok más kortársához hasonlóan Karikó Katalin már gyerekkorában, Magyarországon találkozott, és kutatásai egy részét is idehaza kezdte el. Például a szegedi egyetemi tanulmányai alatt, egy szarvasi nyári kutatóintézeti gyakorlaton a Hármas-Körös holtágában tenyésztett halak lipidtartalmát elemezte. Ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy „minél alacsonyabb hőmérsékleten szilárdul meg a (folyékony) zsír, annál egészségesebb”. Egyébként is, szemléletesen, közérthető szavakkal beszél könyvében az élettani és biológiai folyamatokról. „Minden sejt olyan, mint egy nyüzsgő nagyváros, amely sosem alszik” – írja például. A vírusokról pedig megjegyzi, hogy tudományos szempontból „lenyűgözőek”, mivel „mérhetetlenül kicsik és megtévesztően egyszerűek”, ugyanakkor „a sajátjuknál több milliószor nagyobb szervezetekben is képesek pusztítást végezni.”
Karikó Katalinék eladott Ladájuknak a kislányuk játékmacijába bevarrva kicsempészett árából kezdtek új életet az Egyesült Államokban.
Magyarországon akkor még szokatlannak számított, hogy új hazájukban Katalin férje, Francia Béla lett Zsuzsi – később olimpiai bajnok evezős – elsődleges gondviselője, így Katalin nyugodtan végezhette tudományos munkáját. Amiből természetesen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a család a háttérbe szorult volna, hiszen az mindig is rendkívül fontos volt Karikó Katalin életében. A könyv, – amelyben a szerző külön fejezetet szentel az anyaságának – egyik emlékezetes és megható jelenete például az, amikor Katalin a lányával kétszemélyes tüntetést tartott a Fehér Ház előtt, mivel Béla egy magyarországi hazalátogatás során zöldkártyaprobléma miatt Budapesten rekedt, és átmenetileg nem térhetett vissza az Egyesült Államokba.
Ezt a nehézséget is sikerült áthidalni, csak úgy, mint számos másikat, a munkahelyi és egészségügyi problémáktól kezdve a beilleszkedés kérdésén át a tudományos pálya számtalan buktatójáig. „Az élet nem olyan, mint a földrajz – vallja Karikó Katalin. – Az életben nincsenek köztes helyek, csak hidak. (…) Minden hídról felveszel dolgokat, magaddal viszed őket.” Karikó Katalin – „a hentes lánya”, ahogy önmagát említette a Time magazin gáláján – olvasmányosan megírt, letehetetlen önéletrajza arról az útról és azokról a hidakról tudósít rendkívül érzékletes módon, amelyek a magyar Alföld szívéből Szegeden és Philadelphián át Stockholmig, a Nobel-díj átvételééig vezették, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy mindnyájunk örömére és büszkeségére.
Kiemelt kép: Karikó Katalin hírt kap a Nobel díjról / Fotó: Sahin-Tóth István, forrás: Szegedi Tudományegyetem
