A koronavírus-járvány első hulláma mindenkit sokként ért. Bezárkóztunk, féltünk, próbáltunk hozzászokni ehhez a korábban sosem tapasztalt helyzethez. De engem ez a bizarr, hosszan tartó időszak azért néha-néha megajándékozott derűs, szívmelengető élményekkel is.
Ott volt például az a német tacskó, akinek izomlázas lett a farkincája, mert az addigi néhány óra helyett egy álló nap a gazdijaival lehetett, ezért örömtelien csóvált 24/7. (Az én tacskóm ennél visszafogottabb, ő a folytonos orr-noszogatásával adta értésemre, hogy a vacsora mellett mostantól ebédelni is szeretne, ha már így együtt vagyunk.)
Vagy zajlott az Etesd a dokit! nevű kezdeményezés, amely rengeteg éttermes, nyersanyagbeszállító és önkéntes közös munkájával több ezer adag minőségi ételt juttatott el nap mint nap az egészségügyben dolgozóknak, ingyen.
Egy ország fogott össze, és keresett megoldásokat olyan gondokra, amikkel korábban nem kellett szembesülnie. Ezek közül – emlékeztek még? – az egyik különösen fura, szinte abszurd, mégis sokak számára égető probléma az élesztőhiány volt. Szinte mindenki szeretett volna dagasztani, kenyeret készíteni. Olyan emberek kezdtek el kovászolni, akik korábban, némi túlzással, a lisztet sem ismerték. Itt jön a képbe Limara.
Rajongótábora korábban is számottevő volt, de ekkor hatalmasra robbant, méghozzá megérdemelten!
Ez volt számomra ennek a furcsa tavasznak egy újabb pozitív hozadéka. Mert Limarát – azaz Marcsit – már hosszú évek óta ismerem. Persze ez a kijelentés igényel némi magyarázatot.
Amikor a Stahl Magazint elindítottuk, egyértelmű volt, hogy otthoni sütésben, kenyérkészítésben Limara lesz az etalon. Mert ő már akkor kiflit formázott a blogján, kovászt nevelt, blundeltésztát készített, hajtogatott pogácsát csinált, amikor a mostani, divatos kézműves pékségek tulajdonosai még éppen a karrierváltáson gondolkodtak, és homlokon csókolta őket egy péklapát.
Limarát tehát felkértük egy cikkre. Tökéletesen működő recepteket kaptunk. Felkértük egy másikra. Újra érkeztek a sokszorosan tesztelt, végletekig tökéletesített receptjei. Felkértük még sokszor, és csak egyetlen esetben mondott nemet. Mert nem érezte magát elég kompetensnek a témában. Miközben többet tudott az egészről, mint a szerkesztőség együttvéve.
Hadd idézzem Oscar Wilde egyik bon mot-ját: „Magának van mire ilyen szerénynek lenni?” Limarának van.
És nem, közben sosem találkoztunk személyesen, de rengeteget beszéltünk telefonon, e-mailen keresztül. Olyan dolgokat tudunk egymásról, amit csak a legközelebbi barátnőink. De ha valamire rákeresek a Google-on, átugrom a fizetett hirdetéseket, és egyből megállok, ha limarás linket találok. Mert az lesz a jó, tudom.
Amúgy tudjátok, mit? Ne higgyétek el nekem, hogy ez a könyv jó. Kukkantsatok inkább bele a 4. oldalba, mert ott majd ezt olvassátok a barna szíhttps://www.libri.hu/konyv/tothne_libor_maria.limara-peksege.htmlnű lap alján: „12., változatlan utánnyomás.” Vagyis két tanulság: Limarának egy betűt sem kellett változtatnia, mert minden úgy érvényes, ahogy először leírta. A másik: ez a könyv, mihelyt újra elérhetővé válik, mindig gyorsan lepereg a polcokról. Vegyétek meg most, amíg ismét kapható.
Kiemelt kép forrása: smuczerhanna.com
