Rendre felmerül a kérdés, hogy honnan származik az inspiráció egy-egy étel elkészítéséhez. Évszázadokon keresztül azzal főztek az emberek, ami akkor és épp ott termett, érett, vagy elérhető volt. (Ezt találta fel újra két évtizede a 100 mérföldes mozgalom, amely a társadalmilag is felelős táplálkozás jegyében arra vállalkozott, hogy csak olyan alapanyagokat használ, amelyek egy 100 mérföldes sugarú körben elérhetők, így csökkentve a szállítási, hűtési, stb. költségeket.) Ennek az ellentéte a fúziós konyha – milyen ötletek születnek, ha egyszerre elérhető az új-zélandi bárány, a perui krumpli és a skandináv zuzmó.

Van, akit egy-egy konkrét hozzávaló indít be, van, aki bizonyos főzési technikára esküszik. A világ pillanatnyilag legjobbnak tartott étterme, a Noma külön konyhaegységet működtet, ahol a fermentálás titkaiban mélyednek el, Heston Blumenthal gyakran meghökkentő ízkombinációinak alapja meg állítólag egy vaskos kémiai szakkönyv a különböző hozzávalókban rejlő íz- és illatadó molekulákról. Szóval az inspiráció bárhonnan fakadhat. Az viszont szinte egészen biztos, hogy még nem láttam a Színes konyha című szakácskönyvhöz hasonlót.

A szerző Gelb Tatjána, akit bár szülei orvosnak szántak, a kreatív tevékenységben találta meg elhivatottságát – ír, zenél, sőt, fest! És persze szenvedélyesen főz! Tatjána számára az üres tányér egy fehér, alkotásra csábító vászon. Már az ételek megszületését is valami kreatív alkotásvágy hatja át, és a hozzávalók színe, állaga, az elképzelt kompozíciót inspirálja. Tatjána szó szerint festményszerű ételeket alkot. Nem arról van szó, hogy a külcsínt az ízek alá rendelné. Pusztán arról, hogy már a receptkialakítás fázisában az jár a fejében, hogyan fest majd mindez a tányéron. Mondtam, ugye, mennyire sok helyről jöhet az inspiráció! (Nekem, akinek semmi művészi tehetségem nincs, eszembe sem jutott volna efféle megközelítés.) Nagyon izgalmas látni, hogyan jár kéz a kézben Tatjánánál fakanál és ecset, penne és pannó. Ami a festőnek a szüzsé, a téma, az tulajdonképp az alapötlet: kéne valami káposztás-húsos. De milyen lesz a kompozíció? Milyen állagok és formák jelenjenek meg, és főleg, milyen színek? A válasz a kötet minden receptjénél egy-egy valóban festői szépségű, jóízű étel. És ha már itt tartunk: a gyakran felbukkanó szépséges akvarellek – csakúgy, mint az ételfotók – szintén a szerző munkái. Én a helyében limitált kiadású reprodukciókként galériákban is értékesíteném őket, annyira hangulatosak.

Szóval igazán egyedi, szó szerint színes és nagyon derűs, alkotásra hívó könyvet tarthat a kezében az olvasó. És még a címben feltett kérdésre is megtalálják a választ: egyértelműen rakottpalacsinta.