Évszázadokkal ezelőtt, egy lány megbetegedett Kósz szigetén. Elvisehetetlen fájdalmat érzett, láz és hallucinációk gyötörték. Az orvos felállította a diagnózist: a lány a saját vérétől fulladozik, de a házasélet és a terhesség megnyitja a testét, így visszaadva egészségét.
A kétezres évek elején egy Elinor Cleghorn nevű fiatal nő ismeretlen eredetű fájdalmat tapasztalt. Cleghorn több, mint hét éven keresztül szenvedett, és „biztos csak a hormonjai” kijelentéssel számtalanszor félresöpörték a panaszait, mire végül diagnosztizálták autoimmun betegségét, a lupuszt. Két történet, amelyek időben aligha állhatnának távolabb egymástól, mégis van bennük valami közös. Mindkettőben az az orvostudományt mai napig többé-kevésbé átható berögződés jelenik meg, amelyik leértékeli a nők fájdalmát, és figyelmen kívül hagyja tüneteiket. Elinor Cleghorn Szenvedő nők című könyve esettörténetek során keresztül mutatja be, hogyan patologizálták a férfi orvosok mindazt, ami a női testben létezéssel kapcsolatos – az ókortól egészen napjainkig.
Azt már Hippokratész, az orvostudomány atyjaként számontartott görög orvos is felismerte, hogy a női test és a női betegségek más kezelést igényelnek, mint a férfiaké. De bármilyen betegségről is volt szó, a nők esetében azt a méhre vezette vissza.
Gyógyírt a korai házasság és a rendszeres szexuális élet jelentett. Az elfoglaltság nélküli méh ugyanis elmozdulhatott – vélte Hippokratész –, ezzel szervi bajokat, rángógörcsöket és látomásokat előidézve. A vándorló méhről alkotott teória volt az eredője a hisztéria-fogalom megszületésének. A 17. századtól ezzel az ógörög hüsztera kifejezésből származó, „méh” jelentésű szóval jelölték a nőket érintő valamennyi testi-lelki rendellenességet, ahol az orvostudomány kudarcot vallott a valós diagnózis felállításában. A hisztéria megdöbbentő módon egészen a 19. század végéig magyarázó erővel bírt.
A női egészség fontos aspektusát, a menstruációt az évszázadok folyamán rengeteg babona és tabu övezte. Elég csak a vérzéssel kapcsolatos első, ókorig visszanyúló elképzelésekre gondolnunk: a nők azért menstruálnak, mert a testükben túlteng a nedvesség, túl sok vérük van. De a menstruációt patologizáló hangok később sem csitultak. Az orvosok a 19. század során a rendellenes vérzéstől szenvedő nők állapotát megfigyelve jutottak arra a következtetésre, hogy a menstruáció betegség. A népszerű eufemizmussal élve azt tanácsolták, hogy a „gyengélkedő” nők szigorúan uralják magaviseletüket, hogy elkerüljék a hisztérikus tüneteket.
Széles körben elterjedt volt ugyanis a nézet, miszerint a menstruáció a nők elmeállapotára is hatással van.
Az orvostudomány az 1850-es évekre értette meg, hogy a menstruációt nem a méh, hanem a petefészek váltja ki, s ez magával hozta a petefészek és az idegrendszer kapcsolatát középpontba helyező új elméletek megszületését. 1872-ben került sor az első petefészek-eltávolító műtétre, amelyik a menstruációs zavarok és az azokat állítólag előidéző ideges tünetek megszüntetését célozta. A műtét csodás hatásaira hivatkozva az 1880-as és 1890-es években számos olyan nő petefészkét távolították el Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, akik nem járultak hozzá a beavatkozáshoz.
A menstruációval kapcsolatos mítoszok lerombolásához olyan bátor és elhivatott nőkre volt szükség, mint Mary Putnam Jacobi, amerikai orvos, tudós és egyetemi oktató, aki felismerte, hogy a férfiak által írott nőgyógyászati szakirodalom túlpatologizálja a menstruációt. Putnam Jacobi az 1870-es években menstruációs tapasztalataikról, iskoláikról, valamint tevékenységeikről kérdezte a nőket, és kutatásaival megcáfolta a női agy teljesítőképessége és a menstruáció összefüggéseiről szóló áltudományos megállapításokat. Szembeszállt azokkal a közkeletű elképzeléssekkel, hogy a nők biológiai meghatározottságaik miatt másodrendűek a férfiakhoz képest, és a továbbtanulás túlzott megerőltetést jelent számukra, ami végsősoron terméketlenséghez vezet.
Hosszú évszázadokon át tartotta magát és beláthatatlan károkat okozott az az orvosi nézet, amely szerint a nők fájdalma nem több, mint eltúlzott pszichés impresszió. A nők fájdalomérzetről szóló beszámolóit az orvosok rendszerint hiteltelennek minősítették. Az eredmény: téves diagnózisok és kezeletlenül hagyott betegségek. Az érzékenységet ezzel együtt a civilizáltság jelének tekintették. A 19. században gyökeresedett meg az a rasszista elmélet, hogy a bőrszín összefüggésben áll a fájdalomtűrő képességgel, s a fekete nők kevésbé érzik a fájdalmat, mint a fehérek.
A fájdalom bagatellizálásának iskolapéldája a szülészeti fájdalomcsillapítás körül kialakult polémia. 1847-ben egy Charles Meigs nevű amerikai szülész váltig állította, a vajúdás fájdalma isteni rendelés szerint szükséges ahhoz, hogy az anyák megszeressék újszülöttjeiket.
A fájdalom ráadásul elhanyagolható mértékű és rövid ideig tart, de segíti a szülészorvosok tájékozódását is. James Young Simpson skót szülész nem látott ilyenfajta előnyöket a szülést kísérő fájdalomban, és – mit sem törődve kollégáinak heves ellenállásával – étert, majd némi kísérletezést követően kloroformot adott a vajúdó nőknek. A fájdalommentes szülés azonban még jó ideig csak a közép- és felsőbb osztálybeli nők számára volt elérhető, s közülük is csak azoknak, akiknek gyermeke házasságban fogant.
Ahogy a fájdalommentes szüléshez, úgy a nőknek sokáig a veszélyes és nem kívánt terhességek megelőzéséhez sem volt joga. Az Egyesült Államokban a Comstock-törvények 1873-tól kezdve tiltották a fogamzásgátlókkal kapcsolatos információk terjesztését. Margaret Sanger amerikai nővér, a börtönbüntetés kockázatát is vállalva, saját lapjában osztotta meg a fogamzásgátlás módszereit annak érdekében, hogy a nők felszabadultan élhessék meg a szexualitásukat. A szomorú valóság azonban az, hogy Sanger törekvéseinek kétségtelenül eugenikus jellege volt: a fogamzásgátlást elsősorban az alsóbb osztálybeliek körében tartotta kívánatosnak, és olyan eszköznek látta, amely megakadályozza a beteg és fogyatékos gyermekek születését.
A 20. század elejétől a hormonok határozták meg a női testtel kapcsolatos orvosi gondolkodást. A női természet „hisztérikus” voltáról szóló nézetek átadták a helyüket a szeszélyes hormonoknak alárendelt nő mítoszának.
Az endokrinológiai kutatások eredményei kézzelfoghatóvá tették a menopauza jelenségét, amelyet a menstruációhoz hasonlóan évszázadokon át betegségnek tekintettek. Ennek ellenére a változókor továbbra sem volt „normális”: sokféleképpen próbálták megszabadítani a nőket a menopauzával járó kellemetlen tünetektől, hogy „örökké nőiesek” maradjanak – természetesen férjeik kedvéért. Növényi keveréket kínáltak nekik, az 1900-as évek elején röntgenterápiát alkalmaztak, az 1920-as évek végén pedig piacra dobták az első ösztrogénpótló tablettákat.
A hormonterápia káros hatásaira – például a trombózis vagy a mellrák megnövekedett kockázatára – csak az 1950-es, 1960-as években derült fény. Éppen azokban az időkben, amikor lehetővé vált a szintetikus ösztrogénból és progeszteronból készült tabletta fogamzásgátló gyógyszerként való alkalmazása. A saját termékenységük feletti uralom elnyerése felszabadító volt a nők egy csoportja számára, de nem lehet elhallgatni, hogy a tablettát olyan szegény és kiszolgáltatott Puerto Ricó-i nőkön tesztelték, akiket nem tájékoztattak a lehetséges mellékhatásokról.
Elinor Cleghorn Szenvedő nők című könyvét nem lehet máshogy olvasni, mint ökölbe szorított kézzel. Ugyanakkor reményt is ad, hogy mindig voltak és lesznek orvosok, akik fellépnek a változás érdekében. Legfontosabb következtetése: „Amikor egy nő azt mondja, fájdalmat érez, azonnal higgy neki.”
Kiemelt kép: Margaret Sanger, a születésszabályozás szószólója eltakarta a száját, tiltakozásul az ellen, hogy Bostonban nem beszélhetett a témáról / Forrás: The Nation
