Ideális esetben a család az a közeg, ahol a leginkább önmagunk lehetünk. De milyenek vagyunk valójában? Olyanok, amilyennek a családtagjainak látnak minket? És tisztában vagyunk-e azzal, mi megy végbe a hozzánk legközelebb álló emberekben? Marie Aubert legújabb regényében, az Igazából nem ilyen vagyokban többek között ezeket a fontos kérdéseket járja körül, a tőle megszokott minimalista stílusban.
A skandináv irodalomról már jó ideje nem csak a krimik vagy Ibsen juthatnak eszünkbe, hiszen az utóbbi években számos kortárs északi író műveivel ismerkedhetett meg a magyar közönség – gondoljunk csak a friss irodalmi Nobel-díjas Jon Fosséra, Karl Ove Knausgårdra vagy Jón Kalman Stefánssonra. A norvég Marie Aubert ebbe az illusztris névsorba illeszkedik. Aubert 1979-ben született, Oslóban él. Irodalmat és újságírást tanult, majd elvégezte a bergeni íróakadémia kreatív írás kurzusát. Újságíróként és kommunikációs tanácsadóként dolgozott, ma már főállású író. Szépíróként 2016-ban debütált novelláskötetével, amely magyarul a Ha történne valami címet kapta. A novellák szereplői a társas magánytól szenvednek, cselekedeteiket olyan vágyak motiválják, amelyeket önmaguk előtt is szégyellnek. A kötet hatalmas sikert aratott Norvégiában, több mint tízezer példányban kelt el.
Első regénye, a Felnőtt emberek – amely egy diszfunkcionális család története, és a gyermekvállalás-gyermektelenség dilemmáit boncolgatja – 2019-ben jelent meg. A könyvet jelölték a Norvég Könyvkereskedők Díjára, és megkapta a Fiatal Kritikusok Díját. Ez utóbbi nyertesét a francia Prix Goncourt des Lycéens díjazottjához hasonlóan középiskolás diákok választják ki.
Aubert könyvei Magyarországon is lelkes fogadtatásban részesültek, amit mi sem bizonyít jobban, hogy 2022-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében megvalósuló PesText Fesztivál kiemelt vendége volt. Hozzánk előbb a Felnőtt emberek jutott el 2021-ben, majd a következő évben a Ha történne valami. Harmadik könyve, az Igazából nem ilyen vagyok tavaly jelent meg a szerző hazájában, itthon pedig ez év októberében került a könyvesboltok polcaira.
Az Igazából nem ilyen vagyokban egy család hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon. A családtagok azért gyűlnek össze, hogy megünnepeljék a tizenöt éves Linnea konfirmációját. A regénynek négy elbeszélője van: Linnea, az édesapja, Bård, a nagynéni Hanne és a nagyapa Nils. Közös bennük, hogy a történet idején mindannyian más fénytörésben látják magukat, mint korábban. Az elbeszélők nem magyarázzák túl a helyzetüket, a múlt eseményeiből éppen annyit elevenítenek fel, amennyiből az olvasó képet kaphat a jelen konfliktusairól.
Linneát az ünnepség helyett az foglalkoztatja, hogy Ingrid, akivel a legbensőségesebb titkait osztotta meg, egyik pillanatról a másikra mellőzni kezdi. Nem érti barátnője viselkedését, Ingrid gunyorossága és a „ghostingolásra” adott magyarázata („eléggé invazív tudsz lenni”) tovább mélyítik a fájdalmát. A visszautasítás egy olyan érzékeny korban éri, amikor az a saját szerethetőségébe vetett hit megingásához vezet.
A lány szülei, Bård és Ellen mindent megtesznek, hogy a családi ebéd tökéletesen sikerüljön, de a felszín alatt egészen más problémákkal vannak elfoglalva. Bård arra készül, hogy a szeretője kedvéért otthagyja a családját. Szeretne megbízható családfőként tekinteni magára, és küzd az ellen, hogy olyanná váljon, mint az apja, miközben épp ugyanazt a hibát követi el.
Bård nővére, Hanne Oslóból érkezik haza. Legutóbbi látogatása óta jelentős súlyfeleslegtől szabadult meg, és magával hozza újdonsült barátnőjét, Juliát is. A nő ennek ellenére nincs kibékülve magával, és ez nem pusztán a hasplasztika után maradt heg következménye – a gyerekkori bántások nyomot hagytak a lelkén is. Identitásának szerves része, hogy ő a „kövér lány”. Az sem segít a dolgon, hogy környezete állandóan megjegyzéseket tesz az átalakulásával kapcsolatban. Az önelfogadás hiánya veszélybe sodorja Juliával való kapcsolatát is, aki pedig őszinte szeretettel fordul felé.
Nils nem igazán tud mihez kezdeni az idejével, miután nyugdíjba ment, és második felesége is elvált tőle. Igyekszik kapcsolódni a gyerekeihez, de gesztusai éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amire irányulnak. A regény felveti a súlyos kérdést, lehet-e, hogy egy szülő jobban szereti az egyik gyerekét a másiknál. Úgy tűnik, Aubert válasza igen, Bård ugyanis az „anyja fia” volt, Hanne „apa kislánya” – ez a családi dinamika rengeteg elfojtott indulat és sértettség forrása.
A narráció lehetővé teszi, hogy – Ellent és Juliát leszámítva – valamennyi fontos szereplő perspektíváját megismerjük. Ebből világossá válik, hogy a szereplők olykor elszenvedői a történéseknek, máskor ők okoznak sebeket.
Az Igazából nem ilyen vagyok felkavaró olvasmány, hiszen olyan érzelmi viszonyulások – gyerek és szülő közötti, testvéri, házastársi és baráti kötelék – félresiklásáról számol be, ahol a feltétel nélküli szeretetnek kellene dominálnia. A szerző harmadik könyvét olvasva magabiztosan állíthatjuk, hogy Aubert igazi mestere a problematikus emberi kapcsolatok ábrázolásának – kíváncsian várjuk a folytatást.
Kiemelt kép: Pexels/saját szerkesztés
