J. M. Coetzee posztkoloniális regényeivel vált híressé, legutóbbi könyve, A lengyel egy zongorista kései szerelmét örökíti meg. A fokvárosi író gyakorlatilag minden létező irodalmi díjat megnyert. Ő volt az első, aki kétszer is megkapta a Booker-díjat – 1983-ban a Michael K élete és koráért, 1999-ben a Szégyenért –, de ezeken kívül még öt könyve került a hosszúlistára. 2003-ban vehette át az irodalmi Nobel-díjat, a díj történetében a második dél-afrikai szerzőként. A nyolcvanhárom éves Coetzee ötven éve van a pályán, így bőven van miből válogatniuk azoknak, akik most kezdik az ismerkedést a munkásságával.
Coetzee 1940-ben született Fokvárosban, 2002 óta Ausztráliában él. Anyanyelve az angol, de beszéli az afrikaans nyelvet is. Noha angolul ír, az utóbbi időben – tiltakozásul az angol nyelv hegemóniája ellen – regényeit már több mint egy évvel azelőtt kiadja spanyolul, hogy azok eredeti nyelven megjelennének.
Harmadik regénye, A barbárokra várva (1980) a szerző első igazi remekműve, amely olvasható a dél-afrikai apartheid allegóriájaként, de több is annál: egyetemes igénnyel szól az elnyomó rendszerek brutalitásáról. A történet egy távoli birodalomban játszódik, ahol a hatalom a barbárok általi fenyegetettségből nyeri legitimitását. Főszereplője egy körzeti bíró, aki a barbárokhoz fűződő, közömbös viszonyulásának radikális átértékelésére kényszerül, amikor a fővárosból kiküldött Joll ezredes borzalmas kínzásoknak veti alá a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárokat. A Michael K élete és kora (1983) főhőse a polgárháború sújtotta Dél-Afrikában indul útnak, hogy beteg édesanyját visszavigye vidéki otthonába, a nő azonban nem éli túl az utazást.
A regényt nemcsak a címszereplő neve, hanem groteszk látásmódja is összekapcsolja Kafka műveivel. Az 1986-ban megjelent, Foe című robinzonádban a Robinson Crusoe-t írja újra: egy Susan Barton nevű nő hajótörést szenved, de a szigeten, ahol partra vetődik, nincs egyedül – ott tengeti mindennapjait Robinson Cruso (e nélkül) és Péntek. Susan menekülését követően az angol író, Daniel Foe segítségével igyekszik elmesélni hármójuk történetét. A Szégyen (1999) az apartheid megszűnése utáni időszakba kalauzolja olvasóit. David Lurie irodalomprofesszort a diákjával folytatott viszonya miatt elbocsátják állásából. Az eset után lányánál, Lucynél keres menedéket. Rövidesen megtámadják őket: Lurie-t megkínozzák, lányát megerőszakolják – Lucy azonban nem hajlandó rendőrséghez fordulni. A regény a dél-afrikai fehér közösség megváltozott helyzetére reflektál, de újabban korát megelőző Metoo-írásnak is tekintik.
Coetzee három fikciós önéletrajzot írt: a Gyermekkor (1997), az Ifjúkor (2002) és a Nyáridő (2009) angolul külön-külön, majd egybegyűjtve is megjelentek, magyarul egyetlen vaskos kötetben, Életképek címmel láttak napvilágot 2022-ben.
A szerző kerüli a nyilvánosságot, a Booker-díjait sem vette át személyesen. Nem meglepő, hogy a távolságtartás ezekre az írásaira is jellemző, kiváltképp a Nyáridőre, amely egy szokatlan ötleten alapul. A regény fikciója szerint „a néhai John Coetzee” biográfusa interjúkat készít az elhunyt író egykori szerelmeivel, hallgatóival, ismerőseivel.
Sokkal közelebb kerülhetünk Coetzee valódi személyiségéhez az Elizabeth Costellot (2003) olvasva, ebben ugyanis a címszereplő ausztrál írónő olyan témákról tart előadásokat, amelyek Coetzee számára különösen fontosak – így többek között a cenzúráról, az állatok jogairól és az afrikai regényről. A kötetben szereplő esszék tulajdonképpen a szerző korábbi, Princeton Egyetemen elhangzott előadásainak átiratai. Szépirodalmi teljesítménye mellett Coetzee kritikai munkássága is igazán figyelemreméltó, számos tanulmánykötete jelent meg. Ezek közül magyarul a Fogaskerekek olvasható, amely a 2000 és 2005 között keletkezett irodalmi esszéit gyűjti össze.
A 2013 és 2020 között megjelent Jézus-trilógia (Jézus gyermekkora, Jézus iskolái, Jézus halála) egy David nevű kisfiúról szól, aki nevelőapjával, Simónnal egy ismeretlen országban kezd új életet. A disztópikus vonásokat mutató sorozat a Jézus-történet mellett olyan szövegek újraírása, mint a Don Quijote vagy a Dosztojevszkij-regények.
Ha egy szóval akarnánk jellemezni Coetzee munkásságát, az a sokoldalú lehetne. A változatos életmű legutóbbi darabjának, A lengyelnek a középpontjában egy idős lengyel zongoraművész és egy középkorú katalán nő ellentmondásokkal teli kapcsolata áll.
A Chopin zenéjének előadójaként ismert Witold Walczykiewicz meghívást kap egy barcelonai zenekedvelő körtől. A katalánoknak meggyűlik a baja a művész nevének kiejtésével, ezért egyszerűen „a lengyelnek” nevezik. A koncert egyik szervezője Beatriz, a negyvenes éveinek végén járó, művelt bankárfeleség. Amikor Beatriz szervezőtársa betegségre hivatkozva kimenti magát az esti program alól, a nőre hárul a művész kísérgetésének feladata. Első benyomása a férfiról, ahogy megpillantja a pódiumon: „Micsoda pozőr! Csak egy vén bohóc!” Zongorajátéka sem nyűgözi le, túlságosan száraznak, tárgyilagosnak érzi az előadásmódját.
Beatriz a koncert utáni vacsorán felszínes csevegés helyett mélyreható kérdéseket tesz fel Witoldnak, akire nagy hatást gyakorol a nő. Olyannyira, hogy nem sokkal a távozását követően egy CD-t küld neki Chopin noktürnjeinek felvételével, egy üzenet kíséretében: „Az angyalnak, aki Barcelonában vigyázott rám. Imádkozom, hogy szólítsa meg a zene.” Beatriz eleinte visszautasítja a férfi közeledését – elrettenti a negyedszázadnyi korkülönbség, másfelől férjes asszony, még ha férje hűsége felől erőteljes kétségei vannak, de egyébként sem szimpatikus neki a művész. Mégsem hagyja nyugodni a kérdés, mit akar tőle valójában a lengyel. Végül igent mond egy gironai találkozóra, majd ő lesz az, aki úgy intézi, hogy kettesben maradjanak mallorcai nyaralójukban.
A mindentudó narrátor Beatriz nézőpontjából követi a történéseket, a nő folyamatosan elemzi saját magát és a lengyelhez fűződő érzéseit, amelyek a kíváncsiságtól a szánalmon át a megértésig vagy legalábbis a megértés vágyáig terjednek. A párbeszédek redukáltak, ennek egyrészt az az oka, hogy mindketten keveset mutatnak meg magukból, de nyelvi akadályaik is vannak. Közös nyelvük az angol, amin Witold egészen jól elboldogul, viszont az idiómái sántítanak. Beatriz elgondolkozik, hogy vajon csak az idegennyelv-tudás hiányosságai miatt érzi-e kimódoltnak a bókjait. Nonverbális kommunikációjuk is elválasztja őket egymástól, Beatriz nem tudja dekódolni a lengyel tenyérrel felfelé tartott két kezének gesztusát. Ahonnan ő származik, azt jelentené, „Bátorság ne add fel”, a férfi számára valami olyasmit: „Nincs mit tenni”.
A történeten végigvonul egy szép dantei párhuzam, amit Beatriz és Beatrice nevének azonosságán túl Witold kijelentése is megerősít: „Emlékszik a költő Dante Alighierire? Beatricéje egy árva szót sem szólt hozzá, ő mégis egy életen át szerette.”
A zongorista nyolcvannégy lengyelül írt verset hagy örökül Beatriznek, ezeket a nő hosszas töprengést követően lefordíttatja. A versek – amelyekben olykor Beatriceként, máskor Aphroditéként jelenik meg – csalódást okoznak a nőnek, azt remélte, hogy az általa fellobbantott szenvedély színvonalasabb alkotások ihletője lesz. Beatriz megpróbálja beilleszteni a Witold-epizódot életének kirakósdarabjai közé, de ő is érzi, hogy a történet, amit magának mesél („Volt egy futó kalandja”) hiányos, bizonyos tekintetben hamis.
Mit jelentett Witoldnak ez a kései románc? Élete utolsó, nagy szerelme volt? Múzsát akart találni költői ambícióihoz? És Beatriz számára? Kísérlet arra, hogy valami maradandót hagyjon maga után? Vagy tényleg meglátta a művész mögött rejlő embert? Coetzee nem kínál kész válaszokat. A lengyel zsenialitása éppen abban rejlik, hogy rávilágít az emberi vágyak bonyolultságára.
Kiemelt kép: Antoine Maillard
