Karácsony közeledtével szívesen olvasok az ünnepi időszakban játszódó történeteket, így került a kezembe Claire Keegan Ilyen apróságok című regénye. Keegan könyvében minden adott egy szívmelengető karácsonyi történethez: 1985 decemberében, New Rossban járunk, az ír kisváros főterén felgyúlnak az ünnepi fények. Bill Furlong szén- és fakereskedő megfeszítetten dolgozik, hogy a családokhoz időben megérkezzen a tüzelő. Az Ilyen apróságok azonban kitér az olvasói elvárások elől. A regény, amely 2022-ben a Booker-díj rövidlistájára került, a Magdolna-mosodák megrázó történetén alapul.
Bill Furlong szorgalmas vállalkozó és példás családapa. Feleségével, Eileennal öt lány nevelnek, akiket a környék legjobb iskolájába, a Szent Margitba járatnak. Nem dúskálnak, de adósságaik sincsenek. Ez a viszonylagos anyagi biztonság korántsem magától értetődő. Nemcsak a nehéz gazdasági helyzet miatt, aminek jeleit ott látjuk mindenhol – hosszan kanyarognak a munkanélkülisegély-sorok, a hírek a tömegesen emigráló fiatalokról szólnak –, hanem azért, mert Furlong a „semmiből jött”.
A férfi édesanyja, aki a jómódú Wilson asszony mindenese volt, férjezetlen lányként, tizenhat éves korában esett teherbe. Wilsonné jóindulatának köszönhetően anya és gyermeke nem kerültek utcára, sőt, a gyermektelen asszony az édesanya halála után is támogatta a kis Billt. Furlongnak soha nem sikerült kiderítenie, ki volt az apja, de a karácsony előtti napokban olyan sejtése támad, ami alapvetően megváltoztatja a származásával kapcsolatos elképzeléseit.
Furlong az ünnepet megelőző utolsó útján a Jó Pásztor nővérek zárdájához szállít ki egy rendelést. A városban az a hír járja, hogy a nővérek felügyelete alatt álló mosodában „megesett lányok” dolgoznak, borzalmas körülmények között. Azok számára, akik hallottak az írországi Magdolna-mosodákról, egyértelmű az utalás.
Keegan a szöveg végére illesztett rövid megjegyzésben foglalja össze a mosodák történetét: ezekben az intézményekben lányanyákat és prostituáltakat kényszerítettek munkára, de ide kerülhetett bárki, aki házasságon kívül élt nemi életet.
Sokan közülük elveszítették a gyermeküket vagy ők maguk váltak a kegyetlen bánásmód áldozatává. A Magdolna-mosodákat az ír állammal együttműködve a katolikus egyház finanszírozta és működtette több mint két évszázadon keresztül. Az utolsó mosodát csak 1996-ban zárták be, az ír kormány részéről egészen 2013-ig semmilyen bocsánatkérés nem hangzott el.
Amikor a zárda szeneskamrájában egy elkeserítő állapotban lévő fiatal lányt talál, a férfi választás elé kerül: a város polgáraihoz hasonlóan elfordítja a fejét, vagy tesz valamit – akármilyen apróságot, ami utat nyithat a változás felé. A zárda titka ugyanis nem titok, hanem olyasmi, amiről senki nem hajlandó tudomást venni.
„Ha boldogulni akarsz az életben, ha a felszínen akarsz maradni, muszáj szemet hunynod bizonyos dolgok fölött.”
– mondja Eileen, amikor Furlong beszámol neki a zárdában tapasztaltakról. Később Kehoe asszony, a helyi vendéglős figyelmezteti, hogy ne húzzon ujjat az apácákkal. Furlong élettörténetének ismeretében érthetővé válik, miért érez empátiát a szerencsétlen sorsú lány iránt. Kiállása óriási bátorságról tanúskodik abban a közegben, ahol a közösség néma cinkossága teszi lehetővé a kegyetlenségek folytatását.
A lány története elmondatlan marad, Keegan nem tárja fel mélységeiben a Magdolna-mosodák borzalmait, ahogy arról sem értesülünk, milyen következményei lesznek Furlong döntésének. Miért ott fejezi be Keegan a regényét, ahol más író éppen elkezdte volna? A szerző a Guardiannek adott interjújában elmondta, hogy bár
„a mosodák botránya beárnyékolja a közösség életét, amelyben Bill Furlong él, a regény nem a Magdolna-mosodákról szól. Ez egy olyan férfi története, akit fiatalon szerettek, és ugyanezt a fajta szeretetet felajánlja valaki másnak, még ha ez önpusztító is. (…) Ez egy történet a szeretetről.”
Az Ilyen apróságok könyvtárgyként is lenyűgöző, borítóján Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményének részlete látható. A németalföldi festő 1565-ös munkája ugyanazt az egyszerre borongós és várakozásteli hangulatot tükrözi, mint ami New Rossban uralkodik. A festmény egét egy varjú szeli át – ezek a fekete madarak baljós ómenként gyülekeznek az ír kisváros körül.
