Hogyan lehet átvészelni életünk legnagyobb, sokszor olyan visszafordíthatatlan átalakulásait, mint a házasságkötés, egy karrierváltás vagy a külföldre költözés? Mi a teendő akkor, ha az összes nyári hétvégénket esküvőkön töltjük, a barátaink a családjukat tervezik, mi viszont még azt is nehezen tudjuk eldönteni, mit rendeljünk vacsorára? Normális, ha a húszas éveink vége felé elfog bennünket a pánik, amikor arra gondolunk, itt az ideje kitalálni, hol, hogyan és kivel akarunk élni életünk további évtizedeiben?
A brit újságíró új, A pánik évei – Akarok-e gyereket? címmel nemrég megjelent könyve a fenti kérdéseket járja körül a szerző saját élményei alapján. A fluxnak vagy áramlásnak nevezett időszak nagyjából a kamaszkor végétől a menopauzáig tartó időszakot fedi le, ami egy nyári zivatar hirtelenségével érkezik meg a nők életébe.
„Amikor az ember átéli, úgy érzi, lehetetlen döntések hálójából próbál kikecmeregni: dönteni kell állásról, pénzről, szerelemről, lakhelyről, fogamzásgátlásról és elköteleződésről – és ezek a döntések mind egymásból következnek, és visszafordíthatatlanok.” – írja Frizzell.
Az áramlás valamiféle átmenetet jelent a fiatal felnőttkor és a középkorúság között, amelynek során a nők szembe kényszerülnek nézni önmagukkal és azzal, hogy az élet sokszor kiveszi a kezükből az irányítást. Ez egy különös, biológiai, társadalmi és politikai tényezők által befolyásolt folyamat, ami hatással van a nők párkapcsolatára, barátságaira, munkájára, mentális egészségére és testképére is.
Dilemmák egy életre
A kötet első fele azonban nem csak a gyermekvállalás körül forog; a szerző az Y-generáció tagjait leginkább foglalkoztató kérdéseket járja körül. Egy, a felnőtté válás fizikai és mentális aspektusait bemutató körkép, amelyet olvasva úgy éreztem, én magam is írhattam volna. Megjelenik benne a kérdés, vajon mit jelent valójában felnőttként élni, hogyan kell felelősséget vállalni önmagunkért és (leendő) családunkért, illetve miként változik meg az életünk, ha szülővé válunk.
Helyenként előfordul ugyan, hogy a szöveg túl általános, de ha jól figyelünk, a felvetett témák között mindannyian találhatunk magunknak gondolkodnivalót.
Emellett olyan fontos kérdésekről is olvashatunk, hogy vajon mi játszódik le bennük akkor, ha egy barátnőnk bejelenti, gyermeket vár (függetlenül attól, mi hogyan gondolkodunk erről a kérdésről). Sokféle reakció képzelhető el egy ilyen helyzetben: az őszinte örömtől kezdve az irigységen át akár veszteség érzését is megtapasztalhatjuk. Szerencsére a könyv nem ítélkezik felettünk, inkább arra biztat, vizsgáljuk meg a témával kapcsolatos érzéseinket. Ha ugyanis irigységet érzünk ekkor, miközben úgy gondoljuk, mi valójában nem is vágyunk gyermekre, előfordulhat, hogy az áramlás már bennünk is dolgozik…
Szülőként az élet
A kötet számomra legfontosabb üzenete, hogy felveti, nőként igenis van jogunk és valódi, gyakorlatban is megnyilvánuló lehetőségünk, hogy döntsünk az életünkről. Mert mondjon bárki bármit, minden nő szabad akaraton alapuló választása, hogy vállal-e gyereket, és ha igen, kivel, mikor és milyen körülmények között.
A könyv egy olyan társadalom víziója, ahol a gyermekvállalás elutasítása éppen annyira legitim, mint a földöntúli izgalom és boldogság érzései egy pozitív terhességi teszt láttán.
Frizzell már a kötet elején megosztja az olvasóval, számára fontos volt, hogy saját családot alapítson. Ennek megfelelően A pánik évei második fele a szerző szülővé válásának krónikája, a testi és lelki változások kendőzetlen bemutatása. A szerző olyan üdítő őszinteséggel ír a kisgyerekes szülők mindennapjairól, amilyet ritkán látunk a közösségi oldalakon.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket foglalkoztat a gyermekvállalás témája és azoknak is, akiket (még) nem. A kötet alapján az a benyomásom, legyünk bármennyire is felkészültek, a pánik évei mindig tartogatnak meglepetéseket; a könyvet olvasva azonban biztosak lehetünk benne, nem vagyunk ezzel egyedül.
Kiemelt kép: Klaus Nielsen, Pexels
