Azt tapasztalom, hogy a modern korszellem sokszor a könnyebb ellenállás felé tereli az embereket, legalábbis a „fejlett világban”: sokan nehezen veszik rá magukat, hogy változtassanak inaktív / nem-hatékony életvitelükön, nem akarják elvégezni a piszkos munkát a melóban, nem tesznek kellő energiát a személyes kapcsolataikba. A sor folytatható.
Én magam – főleg a munka világában és a magánéletemben – soha nem kerestem a könnyebb utat, de bevallom, az önsanyargatás és az extrém fizikai igénybevétel (a gyermekáldást leszámítva) távol áll tőlem. Nem tudnám elképzelni magam egy sivatagi hosszútávfutó-verseny, de még egy Balaton-átúszás résztvevőjeként sem.
A megszállott emberek belső motivációja, személyes élettörténete azonban mindig is érdekelt, emiatt ragadott magával David Goggins Nincs hatalmad felettem című önéletrajzi könyve is.
A szerző megjárta a hadak útját: az apja szíjjal verte, bántalmazta gyermekkorában, ezért anyjával kitervelték a szökést – akár egy börtönből –, és csak több államhatárral odébb álltak meg. Kamaszként aztán tanulási nehézségei és a bőrszíne miatt számított hendikepesnek: rossz korban, rossz helyen nőtt fel. Végül aztán az Egyesült Államok különböző fegyveres testületeinél, a hadsereg kötelékében találta meg a kitörési lehetőséget. Elhízott, tunya életvitelt folytató vesztesből kőkemény munkával és 48 (!) kg felesleg leadásával felvételt nyert, és az évek során végigküzdötte magát a legkeményebb, mondhatjuk, embertelen kiképzéseken is: elvégezte a haditengerészet hírhedt SEAL-kiképzését, a szárazföldi hadsereg Ranger-iskoláját, valamint a Légierő Harcászati Légiirányító tanfolyamát. Földön, vízen, levegőben. Ha jól értettem, ezek között akadt olyan próbatétel, amikor 1 héten át nem aludtak, miközben katonai felszerelésben mindenféle erőnléti-állóképességi feladatokat kellett végrehajtaniuk.
Főhősünk, a szerző ezt követően különböző hosszútávfutó- és ultratriatlon-versenyeken sanyargatta magát, majd’ mindegyiket teljesítette: ezek a 24 órás, vagy hosszabb, extrém időjárási körülmények között (értsd: tikkasztó sivatagi hőségen, olykor magas páratartalomban, máskor hóban-fagyban) megtartott viadalok azonban a terjedelmes beszámolók, visszaemlékezések alapján elsősorban inkább az ember jellemét, karakterét formálják, de persze a főhős útjának megismerése közben mi is elképzeljük, ahogyan fáradásos lábtöréssel futunk, ahogy a lábunk hólyagosodik a nem megfelelő futócipő és a táv miatt, vagy ahogy 4000 húzódzkodást követően nem marad ép bőr a tenyerünkön.
Külön érdekes volt olvasni, hogy David Goggins „Odüsszeiája” során 2 magyart is az útjába sodort a sors: az egyik hírhedt ultrafutóverseny során sportbarátja lett Kónya Ákos, aki akkoriban Amerikában élt és versenyzett, valamint főhősünk egy kinti magyar edzőtermében döntötte meg a húzódzkodás Guinness-rekordját!
A könyv azonban szélesebb olvasóközönségnek szól, mint az ultramaratonok megszállottjainak: a szerző ugyanis az évek-évtizedek alatt rájött, hogy szenvedései, próbatételei inspirálhatnak másokat is, bárkit, aki alulteljesít a mindennapokban: a munkahelyén, a sportban, az időbeosztását tekintve, legyen szó ezek bármelyikéről. Meggyőződése, hogy az emberek többsége a bennük rejlő teljesítmény 40%-át hozzák ki magukból a hétköznapokban. A maradék 60%-ot pl. a részletesen, akár 15 perces pontossággal megtervezett napirenddel, vagy a fájdalomküszöb kitolásával lehet felszabadítani – tapasztalatból beszél! Az egyes fejezetek végén David Goggins felkínál 1-1 kihívás-gyakorlatot is, amelyekkel az olvasó kiléphet a komfortzónájából: felülmúlni a tanár / főnök / edző elvárásait, vagy törekedni arra, hogy nem szórakoztató, nem kényelmes, de hasznos szokásokat építsünk be a napi rutinunkba, leltárt vezetni az elért eredményekről, de nem hátradőlni, hanem mindig új célokat kitűzni!
Női olvasóként (és női szerzőként) azért időre volt szükségem, míg napirendre tértem afelett, hogy az emberfeletti megpróbáltatások nagyon részletes beszámolói mellett arról csak távirati stílusban esik szó, hogy a főhős kétszer vette feleségül ugyanazt a nőt, és kétszer vált el tőle (és mintha két mondatban szó esne egy közös gyerekről is…), illetve egy második feleség is egy jó darabig társa volt az önsanyargatásban, majd ő is kikerült a képből: szóval engem azért érdekelt volna, hogy ezek a nők hogyan és meddig támogatták-tűrték a szerző megszállottságát, illetve az ezzel feltehetően együtt járó mellőzöttséget. A legtöbb nagy teljesítmény esetében ugyanis fontos a rendezett magánéleti háttér.
Ezzel együtt / ennek ellenére jó szívvel ajánlom a könyvet minden érdeklődőnek, ugyanis a bennünk szunnyadó 60%-ból érdemes minél többet felszabadítani ahhoz, hogy sikeresebbek, eredményesebbek, tevékenyebbek lehessünk a nap 24 órájában. Időnként bele kell néznünk „az elszámoltathatóság tükrébe”, ki kell írnunk magunkból, hogy miért érezzük úgy, mintha egy helyben toporognánk, őszintének kell lennünk magunkkal: külső tényezők állnak a fejlődésünk útjában, vagy netán mi magunk?
