Bevallom a könyv elolvasása előtt életemben nem hallottam az archeogenetikáról, azaz a régészeti genetikáról, de hát nem zárul le a tanulás a B oldalon sem… és bizony ebben a könyvben hemzsegnek az új információk. Egy egész tudományág, az archeogenetika legfontosabb kutatási eredményeit tárja elénk a mű, és ezáltal a korábban tudni vélt múltunk is jó pár helyen új értelmet és értelmezést nyer. A német szerzőpáros Johannes Krause, a jénai Max Planck Emberiségtörténet-kutató Intézet igazgatója (például ez is új nekem, hogy létezik ilyen…), munkatársa és Thomas Trappe újságíró Az emberi gén útjában humorosan, alaposan és az emberiség múltjának genetikai alakulását kronológiai szempontból veszi végig.
Rögtön a könyv elején Krause elmeséli, hogyan történnek ezek a vizsgálatok, illetve régészeti lelet diagnosztikák: megdöbbentett, hogy egy apró csontból kinyert DNS mintából, milyen horderejű, jelentőségű következtetéseket lehet levonni az őseink útjáról, vándorlásaikról, életmódjukról, ellenségeikről és betegségeikről. Az alcím azt sugallja, hogy valamilyen aktuálpolitikai hullámra szeretnének felülni az írók, de megnyugtatok mindenkit, aki esetleg már unja a témát, hogy nem kell ettől tartania, mert az emberek genetikai, történelmi fejlődéséről lehet olvasni meglepően fogyasztható formában.
A könyv jó nyelvezetének és humorának köszönhetően még a mélyen tudományos értekezéseket is könnyen befogadhatóak.
A migráció mindig is az életünk része volt, enélkül ma nem lennénk azok, akik vagyunk, és azt hiszem, ez az egyik fő üzenete ennek a könyvnek. Nem kell megijedni attól, hogy a jelenben is az történik velünk, ami a múltunkban: vándorlunk, vegyülünk, letelepedünk máshol, ahol élhetőbbnek gondoljuk a körülményeket, alakulunk, formálódunk és ez benne van a genetikánkban!
Honnan jöttünk, kik vagyunk, hogyan kerültünk ide és meddig maradunk? Ezek örök kérdések, de a könyvben leírt felfedezéseknek és technikai újításoknak köszönhetően egyre pontosabb válaszokat kaphatunk ezekre is. Öröm az ürömben, hogy a bolygónkat terhelő globális felmelegedés következtében egyre több lelet kerül a felszínre, amivel még közelebb kerülhetünk az ember több évezredes múltjának megismeréséhez.
Krause részt vett a történelmi jelentőségű úgynevezett Gyenyiszovai ember felfedezésében, 2008-ban Oroszország szibériai részén a Gyeniszova-barlangban találtak egy addig ismeretlen emberhez tartozó ujjpercet (Igen! Egy ujjperc apró csontjának, minimális csontporából megállapíthatóak ezek – mondom, hogy hihetetlen, hol tart a tudomány!), amiről 2010-ben a szerző és csapata kijelentették, hogy legalább 40 000 évvel ezelőtti a lelet, és különbözik az eddig ismert neandervölgyi és a modern embertől is. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy ebben a barlangban megfordulhatott akár egyszerre, egy időben a három ember típus, ami alapvetően változtathatja meg az emberi fejlődésről eddig gondoltakat, tanultakat.
A könyv részletezi az emberi faj kialakulását, ami – elképesztő kimondani, leírni is – több százezer évre nyúlik vissza, a fajunk folyamatos, lassú változását és annak körülményeit az eddig fellelt minták alapján.
A különböző korokat és témákat felvezető fejezetek előtt egy-egy világtérképen követhetjük nyomon a népvándorlás útjait (azt sajnálom, hogy ezek a térképek fekete-fehér alapúak, így nehéz elnavigálni rajtuk), az emberiség folyamatosan vándorolt, féltek egymástól, harcoltak egymással, egy időre letelepedtek majd továbbálltak, és ez igaz napjainkra is. Szóval lehet, hogy nem kell ettől annyira félni, persze a mai világban sem mindegy, hogy ez a folyamat, mivel jár, milyen keretek között történik.
Ami számomra nagyon izgalmas volt a könyvben az a betegségek, halálos kórokozók történelmi és genetikai hatásainak bemutatása. A leletekből kinyert DNS-ek ugyanis ezeket is megőrzik és pontosan megmutatják, ki, miben halt meg, hány éves lehetett és például a pestisnek, melyik válfajával fertőződhetett meg. Érdekesség, hogy az úgynevezett Fekete-halált leginkább a középkorral (14. század környékétől) kötjük össze, pedig bizonyíthatóan már az 500-as években is pusztított. A patkányok és a bolhák villámgyorsan terjesztették a gyilkos kórt, amit csak a 19. század végén tudtak izolálni, és bármilyen hihetetlen a mai napig nincs rá ellenszerünk.
Az emberi gén útjában a szerzők elmesélik, hogy a tatárok, hogyan használták biológiai fegyverként a pestist, amikor 1346-ban Kaffában az ostrom során a pestis által tizedelt hódítók a várfalon belülre fertőzött holttesteket juttattak, ezzel elindítva a városban a Fekete-halált.
Bár a könyv eredeti nyelven már 2019-ben kiadásra került és így megelőzte a Covid járvány első hullámát, rengeteg olyan történelmi előzményt kiveséz, ami alapján a Covid gyors és gyilkos erejű terjedése megmagyarázható. Ennek ellenére kicsit sajnálom, hogy erről – érthető okokból – még nem írtak a szerzők, de bizonyára ez a több hullámban pusztító kór is meglátszik majd az emberiség DNS-ében. Vajon mit fognak később gondolni, írni erről a kórról és a védekezésre használt módszereinkről pár száz vagy pár ezer év múlva a DNS-ünk alapján?
Úgy gondolom, hogy ez az alkotás segít nekünk megérteni a múlt eseményeit és egy új tudomány által, a történészek munkáját kiegészítve még pontosabb képet és magyarázatot kaphatunk őseink történetének megértéséhez. Mint tudjuk a múlt minél szélesebb körű megismerése pedig jobb, gyorsabb reakciókat adhat a jelen kérdéseinek megválaszolására. A jelen drámai eseményei (természeti katasztrófák, járványok, háborúk stb.) nem példa nélküliek, és az emberi faj mindig reagált ezekre, ezért is lett az ember.
