Szülőként többnyire a legjobbak akarjuk a gyerekeinknek – én legalábbis biztosan. De őszintén megvallva, sokszor nehéz eltalálni, mivel teszünk jót és mivel ártunk. Én magam hiszek az elvégzett, kemény munkában, ezt próbálom, próbáltam mindig is átadni a gyermekeimnek, de közben eltelt több mint 30 év, és testközelből tapasztalom: a fiatalok mindig máshogy működnek, mint elődeik. Nem akarom, hogy a nevelési módszereim minden igyekezetem ellenére visszafelé süljenek el, ezért igyekszem nyitott maradni, ez egyébként már csak a munkám miatt is egyfajta „kényszer”. Keresem azokat a könyveket és forrásokat, ahonnan megismerhetem más – akár különböző kultúrákból érkező – szerzők mire jutottak a generációs neveléssel kapcsolatban.
Majdnem minden szülő arra keresi a választ gyermekei felnevelése során, hogy „mekkora nyomás számít túl soknak.” Érdemesebb lenne inkább azzal foglalkoznunk, hogy „milyen típusú szülői nyomás egészséges”, illetve „hogyan alakíthatja át a szülő a káros nyomást egészséges nyomássá”.
A szülői nyomás kényes művészete című könyv azoknak a szülőknek és gondviselőknek szól, akik keresik a megoldást, és hajlandók felismerni magukban, ha esetleg eddig valamit rosszul csináltak, és készek változtatni a siker és a családi béke érdekében.
A szülők gyakran merő jó szándékból, akaratukon kívül ártanak gyerekeiknek, amikor szűken, mindent vagy semmit alapon határozzák meg a sikert. A könyv találóan fogalmaz az ártalmas nyomásról, amely a tűsarkú cipő által kifejtett erőre hasonlít: koncentrált, kellemetlen és nagy valószínűséggel sérülést okoz. Az amerikai szerzőpáros tapasztalatai azt mutatják, hogy az effajta gyereknevelés kontraproduktívnak, egészségtelennek bizonyul. Jómódú családoknál végzett kutatás alapján a perfekcionista szülők kamasz gyerekei erős nyomást éreznek, hogy versengjenek a legjobb pozíciókért, és hajlamosabbak az érzelmi és viselkedési problémákra, káros szenvedélyekre.
A könyv izgalmas és gyakorlatias válaszokat tartogat számukra. A teljesség igénye nélkül kiragadnék egy-egy példát: szidás vagy tanítás? A szidás olykor hatásosnak tűnik, mert a gyerekek változtatnak a viselkedésükön, ha csak átmenetileg is. Ez mégis az ártalmas nyomás klasszikus példája: a büntetés réme kényszeríti engedelmességre a gyereket. A tinédzser talán időben hazaér, de inkább a szidalmazás elkerülése miatt, nem azért, mert megértette és magáévá tette a szülő nézőpontját. Bennünk – szülőkben – persze megfogalmazódik a kérdés: Kit érdekel, hogy miért tartja be a gyerek a szabályokat? A lényeg, hogy időben hazaért. Tartós viselkedésváltozás azonban csak akkor következhet be, ha a gyerek megérti és magáévá teszi a lényeget. Ha csak azért viselkedik jól, hogy elkerülje a büntetést, a fenyegetés elmúltával valószínűleg nem engedelmeskedik majd.
A szülőnek meg kell értenie a tinédzserek szívesen vannak a barátaikkal és hogy elveszítik az időérzéküket, a kamaszoknak viszont azt kell megértenie, hogy a szülők többsége szívén viseli a gyermeke jólétét, netán aggódik és sértésnek veszik, ha valaki nem tartja be a családi szabályokat.
Nem könnyű eljutni a kölcsönös megértésig, de ha a szülő és gyerek egyaránt megpróbálja a másik szemével nézni az életet, akkor tartósabban változik a viselkedésük pozitív irányba.
Az eredményre épülő elvárás általában visszafelé sül el, az erőfeszítésre épülő elvárás viszont általában segít. Amikor a szülők a konkrét, szűk eredményt helyezik előtérbe – a pontszámokat, díjakat és rangsorokat –, akkor az egészséges versengés helyett vérre menő küzdelem alakul ki. Nagyobb a valószínűsége a csalásnak, plagizálásnak és a sportszerűtlenségnek. Ha pedig a szülő azt hangoztatja, hogy a siker egyenlő egy bizonyos iskolával, kitüntetéssel, vagy bankszámlán szereplő összeggel, a gyermek önbecsülése törékennyé válik, és kudarc esetén összeroppanhat.
Szerencsésebb tehát, ha az abszolút legjobbal kapcsolatos merev elvárásainkat a gyerekek személyes legjobbjával összefüggő elvárásokká alakítjuk át. Szülőként ezen időről-időre dolgozhatunk. Van, amire azonban korlátozott ráhatásunk van: ez pedig az internet és a közösségi média világa. Ezek a platformok sem éppen építőleg hatnak az emberek (s benne a fiatalok) önképére: mindenki tökéletes, szép, izmos. Mindenki festői helyeken nyaral, menő autókkal jár: biztos, hogy ennyire hibátlanok lennénk? Ez lenne a követendő értékrend?
Szülőként tehát nagyon sok múlik rajtunk. A 21. században rengeteg – túl sok – inger ér bennünket és a fiatalokat is. A felfoghatatlan sebességgel változó világ kihívásaira nehéz gyorsan jó válaszokat adnunk. Hát még a gyerekeinknek. Ezen kihívások egy része lehet kultúrafüggő (pl. multikulturalizmus, nemek és nemi szerepek keveredése) és lehet általános jelenség (pl. túlzott közösségi média használat), ami közös: minden esetben megvan a szélsőséges helyzetek és reakciók kockázata. Szerencsére szülőként újra és újra esélyt kapunk, hogy jobban csináljuk. Persze, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy mi magunk is tökéletesek vagyunk, és csak az általunk választott megoldások lehetnek a legjobbak.
„Mert tudja és tudja és tudja…”
Kiemelt kép: Pexels
