René Goscinny zsidó származású, ukrajnai, az antiszemitizmus elől Párizsba menekült anyától és lengyel apától született 1926-ban, Párizsban. Gyerekkorát Buenos Airesben töltötte, ahol a francia líceumban tanult, és korán megvillantotta humorista-vénáját: a társaság középpontjának, igazi mulattatónak számított. Sok képregényt olvasott, első saját próbálkozásait is ekkor alkotta. Miután édesapja 1943-ban meghalt, a fiúnak munkát kellett vállalnia. Később anyjával élt New Yorkban, majd visszatért Franciaországba.
Korántsem vezetett nyílegyenes út a sikerig, de Goscinny kitartó volt, és végül a virágzó francia (és belga) képregénykultúra meghatározó figurája lett. Világsikert az Asterix (ennek írója volt, a rajzokat barátja, Albert Uderzo készítette) hozott számára, majd Lucky Luke, a flegma, ám mindig minden helyzetet megoldó cowboy figurája, amelyet Morris nevű belga alkotótársával jegyzett. 1977-ben, ötvenegy évesen hunyt el – megbecsültségét, no meg Uderzóhoz fűződő mély barátságát jelzi, hogy utóbbi ettől fogva egyedül írta és rajzolta az Asterix-történeteket, ám Goscinny nevét továbbra is feltüntette a borítón.
A kis Nicolas, melynek első része 1959-ben jelent meg, eltérően a Lucky Luke-tól és az Asterixtől nem „kosztümös” sztori, hanem az 1950-es, 1960-as évek Franciaországában játszódik.
Klasszikus iskolai történet, kedves, de csibészségre hajlamos diákok kalandjairól szól. Ők azok, akik elvileg sosem akarnak rosszat, de a végén valahogy mindig botrány kerekedik.
Például a Nálunk járt a tanfelügyelő című fejezetben, ahol a tanító néni mindjárt az elején „tök idegesen” jön be az osztályba.
„– Itt van az iskolában a tanfelügyelő úr – mondta –, számítok rátok, hogy rendesen fogtok viselkedni, és kedvező benyomást tesztek rá. – Megígértük, hogy rendesen fogunk viselkedni, de különben nem is értem, hogy mért idegeskedik a tanító néni, mert mi majdnem mindig jók vagyunk. – Figyelmeztetlek benneteket – mondta a tanító néni –, ez egy új tanfelügyelő, a régi már tudta, hogy milyenek vagytok, de nyugdíjba ment.”
A folytatást el lehet képzelni. A tinta kiömlik, néhány gyerek a tanfelügyelő bácsinak háttal ül, szó esik a trappistát (vagy camembert-t?) a szájában tartó hollóról, Clotaire megállás nélkül zokog, a gyerekek pedig végső soron jól elszórakoztatják magukat, végül mégis büntetést kapnak.
A kis Nicolas – melyet a híres rajzoló, Jean-Jacques Sempé illusztrációi tesznek tökéletessé – igazi békebeli, bájos történet. És hogy mitől olyan jó ma is? Talán a modernsége miatt.
A kis Nicolas bizonyos szempontból úttörő volt a maga idejében: a mesélő maga a főhős, Nicolas, akinek nyelve klasszikus gyereknyelv. Az akkoriban még szokatlan nézőpont remek lehetőséget kínál a szerzőnek arra, hogy Nicolas szemén át láttassa a felnőttek különös, gyerekek számára sokszor érthetetlen világát és viselkedését. Többek közt ennek tudható be, hogy a történet, bár érezhetően múlt századi, mégsem poros: egy mai hat-nyolc-tízéves is élvezettel hallgatja, vagy olvassa ezeket a sztorikat, hiszen az alaphelyzet – kedves és vidám gyerekek az iskola némileg szigorúbb keretei között – univerzális és időtlen toposz.
