„A mese szó szerint olyan, mint a kilőtt nyíl, amely a szív közepébe talál” – Boldizsár Ildikó interjú

A királyné, aki madárnak képzelte magát – Meseterápiás csoporttörténetek címen jelent meg ősszel Boldizsár Ildikó új könyve a Jelenkor Kiadónál. Ennek apropóján beszélgettünk vele a gyerekotthonokban és börtönökben edzett terápiás módszerről, a lét alapkérdéseiről és korunk legfőbb mentális problémáiról. Meg arról, hogy hány mesét tud. (Nagyon sokat.)

– Új könyve első története többszörösen nehezített pályán játszódik: intézetis gyerekek között, akik ráadásul kiskamaszok, tele traumákkal. Az esetleírást olvasva azt gondoltam, ebből biztos nem sül ki semmi. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Gyakran történnek ilyen kisebb csodák a munkája közben?

A meséknek köszönhetően tele vagyok ilyenekkel. Nagyon sok foglalkozást tartottam, tartok börtönökben, gyerekotthonokban, súlyos betegek között. Módszerem, a meseterápia alapvetően az ilyen, leginkább megrázó és elemi élmények, tapasztalások során forrt ki és erősödött meg. Csodának ugyanakkor nem nevezném, mert az azt is jelentené, hogy ehhez kiválasztottnak kell lenni. Én viszont hiszem, hogy aki megtanulja az alapvető tudnivalókat a módszerről, az képes ugyanerre. Az a fontos, hogy az ember rendben legyen önmagával, és hitelesen képviseljen valamit, amiről tudja, hogy annak a közegnek, amivel dolgozik, hasznára lehet. Maga a mese nagyon erős műfaj, a mesékben rejlő üzenet ugyanolyan hiteles és lenyűgöző egy börtönben, mint egy egyetemi előadóban. Nyilván vannak kudarcok is, de ez a könyv nem azokról szólt.

– Számszerűsítve milyen arányban sikertelenek a terápiák, és hány százalékban működnek?

Múltkor egy interjúban rákérdeztek ugyanerre, és akárhogy törtem a fejem, három kudarcnál többet nem tudtam mondani. Biztos van több, és nincs pontos statisztikám, ezért csak azt mondhatom, de azt biztonsággal, hogy elenyésző a kudarcok száma a sikerekéhez képest. Minden a jól megválasztott mesén múlik. Azon, hogy az adott történet telibe talál-e. A mese szó szerint kilőtt nyílvessző, amely, ha betalál a szív közepébe, a kód, a mesében hordozott üzenet „fölrobban”, megnyílik, és már védekezni sem lehet ellene. Ha az ember megtanulja, mikor melyik mesét alkalmazza, onnantól a kudarc már csak abból következhet, ha nem találja a közvetítő hangot. Vagy rosszul indít. Hogy nincs meg a nyelv, amelyre szükség van a kapcsolat kialakításához. Például ezért nem olvasom fel soha a meséket, hanem fejből mondom őket, mert így tudom a szöveget variálni, igazítani a befogadóhoz.

– Visszatérő elem a könyveiben, amikor szembesül egy esettel, és felteszi a kérdést: „Eszembe jutott erről egy történet. Elmesélhetem?” Hány mesét tud tulajdonképpen?

Nem tudom számszerűsíteni. Ha azt mondaná, hogy „Ildikó, innen föl nem áll, amíg nem válaszol”, akkor talán százötven címet azonnal össze tudnék szedni, de ennek a többszörösét tudom. Ez tulajdonképpen passzív tudás, mindig az adott szituáció hívja elő belőlem a meséket. Az adott élethelyzet. Ötvenhárom könyvem jelent meg, ami azokban van, azokat többnyire mind tudom, akkor ez olyan kétezerötszáz, háromezer lehet.

– Azt mondja, a mese önmagában olyan erős valami, hogy képes hatni. Hol volt az a pont, amikor az ember elkezdett eltávolodni a meséktől?

Valahol a racionalizmus, a felvilágosodás környékén.

– Ha a mese ma ugyanúgy az alaptudásunk része lenne, mint régen, egészségesebbek lennénk mentálisan?

Egyértelműen. Most az emberek a legalapvetőbb szinten sem értik a meséket. Amikor a mese virágzott – a történetek kialakulásának ideje 30-50 ezer évvel ezelőttre tehető –, az ember élte azok tartalmát. Bennük volt az üzenet, a befogadó pedig természetes módon dekódolta azt. Ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy tudta, hol a helye a világban, és tisztelte a világ rajta kívül álló részeit. Aztán amikor az ember végérvényesen elválasztotta magát ettől a gondolkodásmódtól, és elkezdett távolodni tőle, a szétesés és a káosz irányába indult. Tudom, hogy ez durván hangzik, de ma már így látom. Harmincöt éve kutatom a meséket, amelyek tényleg az élet minden területére kiterjedő gondossággal vannak megalkotva.

– Csakhogy ezek ősi történetek, és a mai ember egészen más problémákkal küzd. Jók a legújabb kihívásokra is a régi kódok, vagy újakat kell behozni?

Születnek új mesék, amelyeket egy szerencsétlen elnevezéssel műmeséknek hívunk. Ezek már nem a kollektív tudattalanból táplálkoznak, hanem az írók egyéni világképéből. Régen a népmeséket nemcsak a mesélő, de a hallgatósága is alakította: ha valami nem stimmelt, rászóltak a mesélőre, hogy változtasson rajta. Ma ilyen „preventív cenzúra” nincs – a mese színvonalának legfeljebb az a fokmérője, elfogy-e a boltban, vagy nem. A kortárs mesék közül nagyon sok reagál a mai kor égető kérdéseire, az elmagányosodásra, az individualizálódás végletes szomorúságára, a közösségek felbomlására, a világunk tönkretételére. Ezek a népmesékben ritkább témáknak számítanak. Ugyanakkor a régi kódok a mai napig helytállóak, hiszen maga az emberi agy nem sokat változott az idők folyamán. Ha változott volna, nem értenénk a régi történeteket, egyáltalán nem tudnánk mit kezdeni a sárkányokkal meg az Óperenciás tengerrel. Az alapérzelmek ugyanazok: félelem, szorongás, boldogság utáni vágy, szeretni tudás, vagy épp nem tudás, a halál közeledésének vagy tényének feldolgozása. Ezek egzisztenciális alapkérdések. A mese azért örök, mert ezekre keresi és adja meg újra és újra a választ.

– Nagyon mellélövök, ha azt gondolom, hogy a Harry Potter az új mesék közül sikeresen vált egy generáció alapmeséjévé?

Nem. J. K. Rowling tényleg nagyon eltalált valamit, aktualizálta, újra behozta a régi történeteket, alapelemeket. Mindezt modern formában. Olyan, mint egy akciófilm. Amikor 1999-ben megjelent az első rész, azt írtam róla, hogy ez a gyerekirodalom első akciókönyve. Igen ám, de épp nemrég hallottam, hogy a mai gyerekek már lassúnak találják. Húsz év telt el, és már lassúnak számít.

– Lehet bármilyen sikeres egy terápia, kérdés, hogy hosszú távon is hatásos-e. Szokott kapni visszajelzést?

A börtönökből nem, akivel ott találkozom, azzal nem tartom a kapcsolatot, és azt gondolom, ők maguk is minél előbb el akarják felejteni az életüknek ezt a szakaszát, úgyhogy ez így is van jól. Közvetett visszajelzés azért onnan is van: Luzsi Margó tizenegy éve jár terápiás foglalkozásokat tartani az egri börtönbe, és lehet tudni, hogy aki jár hozzá, azok közül senki sem kerül vissza. Ez hatalmas eredmény, mert a visszakerülési arány egyébként nagyon magas. Ami a gyerekvédelmet illeti, sokan megkeresnek később. Nemrégen két fiatal is megkért, hogy legyek a gyereke keresztanyja. Egyébként minden kliensnél, legyen az gyerekotthonban élő kamasz vagy magánterápiára érkező értelmiségi, szükség van „emlékeztető oltásokra”: akinél nem válik mindennapossá a mesékről, a történetekről való gondolkodás, jó eséllyel visszaesik.

– Említette a mai kor fontos problémáit, az elmagányosodást, a közösségek széthullását. Van-e olyan probléma, jelenség, ami nagyon tipikus, ami a mai kor „trendje”?

Az egyik az identitáskeresés, ami persze nem új, ez mindig is megvolt. Viszont új elem a nemi identitás keresése. Ez most nagyon markáns probléma, és bizonyos szempontból meglehetősen ijesztő. Ahogy a másik új téma, a klímaszorongás is. Ez főként a fiatal lányokat érinti, akik már előre gyászolják magukat amiatt, hogy úgy érzik, nem lehetnek anyák, nem születhet gyerekük. A környezettel kapcsolatos hírek a felnőttek révén a gyerekekig is eljutnak, és egyrészt összezavarják őket, másrészt rengeteg szorongást generálnak. A mai gyerekek nem a sötéttől félnek, hanem attól, hogy vége lesz a világnak. Erre terapeutaként egyelőre borzasztó nehéz megfelelő és hiteles választ találni. De jó hír, hogy a mesék már megvannak hozzá, a meseterapeuták közössége pedig dolgozik a megoldáson!