Az, hogy mekkora kosz van az ágyad alatt, a te dolgod, nem másé – válaszolta egy évekkel ezelőtti interjúban Atwood arra a kérdésre, hogyan egyezteti össze az írói karriert az anyasággal, a női szerepekkel. A ma 82 éves kanadai írónőt – bár ő tiltakozna ez ellen – mindig is harcos feministának tartották, nevét nálunk A szolgálólány meséje és az abból készült sorozat tette igazán ismertté, de több tucat könyve jelent meg számos műfajban: regények, novellák, verseskötetek; a tudományos fantasztikus irodalmi zsánertől kezdve a rémregényeken át sok mindennel kísérletezett.
Azt, hogy az írónő első hatalmas sikere után megtartotta népszerűségét, több dolognak is köszönheti. Könyveinek atmoszférája, lehengerlő stílusa évtizedek óta összekapcsolódik olyan húsba vágó kérdésekkel, mint a nők önrendelkezése, a me too-mozgalom, általánosságban az elnyomás rendszere, a biotechnológia vagy éppen az ökológiai pusztítás következményei. Ezekre a kérdésekre azonban nem didaktikus válaszokat ad:
sci-fi elemekkel teli történelmi disztópiái elemelik az olvasót a hétköznapok valóságából, hogy valami még súlyosabb valóság lehetőségére ébresszék rá őket.
Nyers stílusa nemcsak a hétköznapi életben jelenik meg, de írásmódja is sokszor célzottan karcos, „reszelős”. Mintha olvasóit is fel akarná rázni, ráébreszteni arra, hogy a fotelforradalmárok kora lejárt.
Bár A szolgálólány meséje jóval korábban íródott, mint a világsikerű sorozat, nem ez volt Atwood első regénye, hanem az 1969-ben megjelent Ehető nő, amely egy másik, főként nőket érintő problémát, az étkezési zavarok elhallgatott világát mutatja be. 1969-ben azonban a maihoz hasonló nyilvánosságról szó sem volt a bulémiát, anorexiát illetően. Minden nőkkel foglalkozó és feministának tartott könyve ellenére hősei jellemábrázolása nem mondható egysíkúnak: ugyanúgy megtalálhatóak közöttük az intrikus, gonosz, elnyomó női karakterek, mint a bátor, elveikért kiálló, érzelmeiket megélő, szenvedélyes nők.
„Alappozícióm, hogy a nők emberi lények, akik képesek mindenféle viselkedésre. Lehetnek szentek és lehetnek démoniak is” – mondta erről egy interjúban Margaret Atwood.
Nyomasztó és elgondolkodásra késztető könyv a Legvégül a szív, amelyben az Guvat és Gazellá–tól eltérően nem egy globális világjárvány, hanem egy gazdasági összeomlás, annak következményei és a főszereplő házaspár életét teljesen átformáló hatásai állnak a középpontban. A történet nem is a nagyon távoli jövőben játszódik. A könyv alaphangját megadó, egymást váltó fejezetekben Charmaine és Stan világába csöppenünk bele, akik elvesztették a munkájukat, az otthonukat, korábbi életüket, és kénytelenek az autójukban lakni. Atwood iróniával, sötét humorral tálalja hőseinek sorsát.
2015-ben írt disztópiájában, a Legvégül a szívben a társadalmi felelősség és a közös túlélés problémái mellett előtérbe kerülnek az egyéni lét, legfőképpen a szenvedély kérdései: meddig mehet el az ember a másik birtoklásában anélkül, hogy elveszítené önmagát? A főszereplők számára a túlélés jelent mindent.
Atwood olyan társadalmi berendezkedést ábrázol, amelyben az emberek arra kényszerülnek, hogy testüket, lelküket eladják, de persze szembe kell nézniük döntéseik súlyos következményeivel. Ahogyan A szolgálólány meséje vagy a MaddAddam-trilógia is rendkívül komoly kérdéseket vet fel, úgy itt is megfogalmazódik: milyen kompromisszumokra lennénk készek a túlélésért, mi késztethet bárkit is arra, hogy megölje azt, akit vagy amit magában a legjobban szeret?
