„Nincs apelláta: olvasnunk kell!” – adja ki az ukázt László Ferenc a Határ Győzőről írott pályarajza végén. A felszólítást azonban nem csupán a rendszerváltás környékén viszonylag gyakran emlegetett, mostanára viszont némiképp feledésbe merült – holott csak alig több mint másfél évtizede elhunyt – író életművére lehet érteni. Hanem a Honi bestiárium című kötetben fölsoroltak lényegében mindegyikére.
Az összeállítás alapja László Ferencnek az eredetileg Magyar Narancsban futó Elsüllyedt szerzők sorozata, amely egykor népszerű és elismert, azóta ellenben többé-kevésbé elfeledett irodalmárokra – főként prózaírókra – hívta föl a mai olvasók figyelmét. Avagy újra az eszünkbe juttatta őket. A merítés ugyanis a magyar irodalom elmúlt másfél évszázadát érinti, így aztán bőven akad a kötetben olyan név, amely sokunk számára ismerősen cseng. Még akkor is, ha netán eddig nem olvastunk tőlük semmit, vagy legföljebb csak nagyon keveset.
Ami persze simán változhat azután, hogy áttanulmányoztuk ezt a 33 – a szerző megfogalmazásában – portrét és pályaképet. Az alcím szerint a könyvben XX. századi irodalmárokról esik szó, hiszen mindegyikük pályája legalább részben átnyúlt a múlt századra. Ugyanakkor például a kötetbeli korelnök Gyulai Pál ténykedése a XIX. századhoz is nagyban köthető.
Ő írta Jókairól, hogy „kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés az elbeszélnivalója” – ami megint csak ráhúzható az összeállítás számos tagjára. De érdekes mondjuk Eötvös Károly esete is az irodalommal: közéleti pályája és elhíresült törzsasztala révén már országosan (el)ismert figura volt, amikor ősz fejjel írni kezdett és első kötete 1900-ban megjelent. Ők és a gyűjtemény többi szereplője is ugyanúgy részei a magyar irodalom történetének, mint a kánon megkerülhetetlen alakjai.
A bestiáriumban fölsorakoztatott írók többségét leginkább a szüleink és a nagyszüleink könyvespolcáról ismerhetjük, még azokból az időkből, amikor tíz-, vagy akár százezres nagyságrendekben fogytak a könyvek.
(A cím egyébként Máraira utal, aki „a magyar bestiárium különlegességei” kifejezéssel illette pályatársai egy részét.) De például Galsai Pongrác nevével gyakran találkozhattunk a Nők Lapjában is, Abody Béla és Tabi László kabarétréfáit évekkel később is játszották és emlegették, a Fehér Klárának A tenger című regényéből készült tévésorozatról pedig még nekem is vannak emlékeim.
Karinthy Frigyes Így írtok ti című zseniális paródiagyűjteményét mindenki ismeri, azt a Gábor Andort viszont, akinek ajánlotta, ma már nagyon kevesen. Háy Gyulát a weimari Németországban Brechttel említették egy lapon, mostanság jó, ha az ’56-os szerepe – a Kucsera elvtársról írott kifakadása és a szovjetek betörésekor az írók nevében a rádióban elhangzott segélykérő üzenete – kapcsán szóba kerül. Az meg valóban kevés írónak adatik meg, ami Illés Bélának, a Vörös Hadsereg tisztjének, hogy egy blöffjéről utcát nevezzenek el.
De legalább ennyire emlékezetes még László Ferenc íróportréiból mondjuk Herczeg Ferenc párbaja és fogházbüntetése, – aminek köszönhetően az egy időben írófejedelemként is számon tartott Herczeg irodalmi pályája elindult –, a botcsinálta hadügyminiszterként is ténykedő Veres Péter csizmája, a Kellér fivérek hamisítatlan pesti mivolta, Zilahy Lajos üldözési mániája, Szobotka Tibor és felesége, Szabó Magda egymással feleselő írói kapcsolata, vagy az, hogy az egykor ugyancsak rendkívül népszerű Palotai Boris egy regényhőséhez hasonlóan előre megíratta és el is olvasta majdani nekrológját. És még bőven lehet folytatni a sort.
„Ez a könyv nem irodalomtörténeti és pláne nem irodalomtudományi szakmunka” – szögezi le László Ferenc a kötet előszavának legelején.
Amit nem valamiféle mentegetőzésként kell értelmezni: ezek a portrék roppant szellemesen és olvasmányosan, ugyanakkor kellő alapossággal, értő esztétikai ítélettel vannak megírva. Utóbbi persze nem jelenti azt, hogy a 33 irodalmár műveire vonatkozó minden egyes megállapítással egyet kell értenünk, de hát a vitakedv csak fokozza az összeállítás érdekességét és tartalmasságát. A találó címek és a portrékat bevezető rövid összefoglalók pedig még inkább fölkelthetik a figyelmet az adott szerzők iránt. Nem mellesleg van egy újabb bizonyítékunk az irodalmi kánon változékonyságára és az abban való szereplés esetleges mulandóságára is.