Nem a saját halálomra való fölkészülés jegyében írom ezt a könyvet – olvashatjuk Lanczkor Gábor Sarjerdő című kötetének egyik prózaversében. A profán értelmezésben temetői feljegyzésekként megjelenő szövegek a tények dokumentálásától – a síremlékeken található feliratoktól – jutnak el az elmúlás felméréséig, vagyis a határok kijelöléséig: élet és halál között. És ebben a munkában – amelynek olvasóként részesévé válunk – nem téveszthetjük el a saját halál megértésének vágyát sem, végső soron tehát a fölkészülést a nem-létre. Miért akkor az alkotói deklaráció ennek ellenkezőjéről? Erre a kötet címéből kiindulva talán választ kaphatunk. A sarjerdő a tuskó- vagy gyökérsarjakból felújult erdő, vagyis a kivágott fák maradványából, az elmúlás mementóiból kisarjadt élet nyoma: az állandó megszakítottság ellenére megtapasztalt folyamatosság. Nem körforgás, mégis továbbélés.
Csakhogy az ellentétek egyértelmű megfeleltetése egymással akadályokba ütközik: Lanczkor Gábor már az előszóként, sorvezetőként is érthető nyitó versben tisztázza a fogalmakat: „Holttest nem eleven. Halotti versek nem temetői versek. Ég nem föld. Temető nem szülészet. Temető nem sarjerdő. Sarjerdő nem ősvadon. Élt a holt, halt az eleven: kihajtott itt a présházam melletti erdőben nem egy ikerfa (magasak, szálegyenesek), nem egy kivágott vén csertölgy tönkjéből. Az első kemény széllökés után az eltérő vastagságú és ágrajzú törzsek eltérő sebességgel csapódnak vissza; részint egymásnak. Zúg a szél, föl- és fölzúg a szél: az erdő ritmusa összezavarodik; ezeregy ritmus monokróm rajza; vihar.” Ez lehet tehát a Sarjerdő: ritmusok monokróm rajza egy temetőben, ami „nem sarjerdő”.
A saját halál előzetes gyászmunkája – vagy annak tagadása – óhatatlanul is eszünkbe juttathatja Nádas Péter Saját halál című könyvét, amelyben a szerző egy ponton a Godot-ra várva híres sorát idézi: „Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon.” Beckett kegyetlen mondata pedig váratlanul válaszra lel a Sarjerdő felütésében: „Temető nem szülészet”. – Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat – írja Nádas. Reflexiója világossá teheti számunkra Lanczkor Gábor szándékát: ő nem a saját halálát akarja megszülni, hanem mások elmúlásának szövegbe írt jeleit gyűjti össze, és a másik halálának nyomában lassan megalkotja a saját lírai énjének önarcképét.
Balatonhenyétől Kolozsváron át Katmanduig, a Fiumei úttól Tel-Avivon át Kalkuttáig, és Dunaalmástól Szabadkán át a világűr reménytelen tágasságáig járja be a kötet a temetőket, hogy feljegyezzen mindent, amit a sírokon talál.
Az epitáfium kérlelhetetlen tényszerűségét a prózaverssé formált reflexió emeli el a nyughelyek anyagi létezésétől. Mégsem válik el élesen a költemény a sírtól, hiszen az emlékezésben az elhunyt az adott pillanattal, az eleven tekintettel kapcsolódik össze, a megőrzés aktusában pedig a prózaversek „elbeszélője” is testet ölt. És ez a teremtés különös jelentést nyer, ha arra gondolunk, hogy egy nem-létezőt hoz játékba, aki a nemlét nyomait rögzíti. A költeményben felbukkanó Lanczkor Gábor távoli tömegét egyformán vonzza a szerző valósága (az élet), és a feliratokban rejlő elmúlás (halál). Nem félúton áll, de mindkettőtől ugyanolyan távolságra.
A személyesség keretes szerkezetként fogja össze a temetői sétákat, az első síremlék a költő apjáé: „Megmaradt bennem a gyöngéd univerzália, hogy milyen volt szőrös mellkasodra fektetni szőke fejemet, hogy sűrű és erős és fekete volt rajta a szőr, mint a kakukkfű a temető kiégett gyepében, apám.” Az elhunyt hozzátartozók, barátok és szomszédok síremlékének dokumentációját az élőkhöz való viszonyaik kontextusában végzi, és az így felidézett kapcsolatok a továbbélés lehetőségében – pillanatokra – felfüggesztik a halál véglegességét:
„Eredetileg a mamikáé volt a sírhely, ahová nagyapám hamvait eltemették (fekete márványtábla került a visszahelyezett betonfedélre). A dédnagyapám a Don-kanyarban esett el, és a fiatal asszony nem ment újra férjhez. A családunkat magamig és a lányaimig besugárzó szeretet titokzatos forrása mindmáig kettejük kapcsolata marad.”
A lezárásban Lanczkor Gábor Eric Johnsonnak, Faludy György szerelmének állít emléket, aki 2004-ben, egy katmandui hotelben lett öngyilkos; majd a pályatárs és barát, Térey János sírjánál készít számvetést: „A huszadik érettségi találkozóm miatt utaztam el május utolsó napján Szombathelyre. Neked is ekkor volt a harmincadik érettségi találkozód Debrecenben: elsején, szombaton. Én kialudtam magam hétfő reggelre, te meghaltál hétfő reggelre.”
A halál a Sarjerdőben ugyanakkor nem kizárólag emberi attribútum, a keletkezés és a pusztulás a természet rendje szerinti szükségszerűség, amelyet az emlékezés avat tragédiává.
A gyászmunka az elkerülhetetlen beismerésének fájdalma, az élet határainak kijelölése mégsem jár együtt feltétlenül a nekrológok kötelező pátoszával. Lanczkor Gábor versei szenvtelenségükkel és tárgyilagosságukkal fogadják el az elmúlás törvényét, és éppen a bánat elkerülhetetlenül hamis megnyilvánulásainak hiánya jelzi a megértés legtiszteletteljesebb formáját. A halálban minden és mindenki egyenlő – gondolhatnánk: egy Balaton-felvidéki cseresznyefa, József Attila, Szálasi Ferenc, a Rohoncon úri szórakozásként kivégzett szerencsétlen munkaszolgálatosok, Teréz anya, Adolf Hitler, egy kilencnapos csecsemő vagy Elefánt Mihályné.
De mégsem, hiszen a sírfeliratok megelevenítik a nem-létet, „föl-fölzúg a szél”, összezavarodik a sarjerdő ritmusa: a halál nem tesz mindenkit egyenlővé. Ha nem tudjuk megkülönböztetni a holtakat, szertefoszlanak az emlékek, elveszítjük az időt, és elveszítjük a történeteinket. A Sarjerdő a felejtés ellen dolgozik, de úgy teszi elevenné a halált, hogy közben nem hagy kétséget annak visszavonhatatlansága felől. Akik a felkeresett sírokban nyugszanak, meghaltak, és az emlékekben is csak az elmúlásuk válik elérhetővé számunkra. Nem a halottakkal élünk együtt a költeményekben, hanem a halállal.
– Nem a saját halálomra való fölkészülés jegyében írom ezt a könyvet – állítja a lírai narrátor, majd később, a kötet végéhez közeledve, a kalkuttai reptér belföldi terminálján nyomot hagy Lanczkor Gábor nevében is. A felirat nem sírról származik, az emlékezés folyamatában még sincs különbség: „A hosszú üvegfolyosón egy üveg frissen vásárolt ásványvízzel ballagott vissza az övéihez, és közben szemérmetlenül boldog volt.”
A költőként, regényíróként és gyerekkönyvszerzőként egyaránt az érzékeny látásmódja és egyéni hangja miatt elismert Lanczkor Gábor tavalyi kötete különleges vállalkozás.
Úgy alkot egyedi világot, hogy közben megidézi az epitáfium hagyományát Szimónidésztől Edgar Lee Mastersig, és a temetkezés kultúrtörténetét is, annak szakrális és fizikai jegyeivel együtt. Nagyregény mennyiségű történeteket sűrít néhány mondatba, amelyek így szinte agyonnyomják az olvasót. A halál folyamatos közelsége ellenére sem hagyjuk el azonban a temetőt. A Sarjerdőből nem lehet csak úgy kilépni.
