Kedves Miklós!
Rég találkoztunk. Az első alkalmat nem is én szerveztem, hogy úgy mondjam, erősen felkínálta az élet. Sosem bántam meg, hogy nem ugrottam el előle, sok tízezer társammal együtt lehettem úgy tizenkét éves, a legtöbbünkre nagyon jó benyomást tettél. Később szembejöttél, sokszor, nem mindig a teljes szövegotthonod, de hát tudod az történt, hogy te mély gyökereket eresztettél az irodalmi hagyományainkba, hatásod messze túlterjed az eredeti megjelenéseden.
Így van, Miklós, nagyjából köztünk laksz. Bármelyik korosztály családtagnak tekint. Erős vagy, hősies, becsületes, ráadásul érdekesen, egyedien az. Izmaidra Chuck Norris is csettintene, de sosem büszkélkedsz velük. Feszít az ambíció, de pszichoterror alatt nősz fel félénk fiúvá, legalábbis a világ felé. Tiszta ember vagy, aki a háttérbe húzódik. Tudod, mi az irgalom, de ha úgy ítéled helyesnek, nem teketóriázol, gondolkodás nélkül odacsapsz.
Furcsa ügymenet a klasszikusokkal, hogy hajlamosak vagyunk azonnal szoborként, utcaként, iskolaként gondolni rájuk, holott Arany János, szellemi édesapád nagyon fiatal volt, amikor téged megírt. Azoknál a tizennyolc éveseknél, akik belőled érettségiznek, alig néhány évvel idősebb, és ha ehhez hozzáadjuk, ugyanez a korosztály micsinál a tuggyukhol, hozzájuk képest harmatos hajnalkaszirom volt ő. Felnőtt fejjel újraolvasva szenvedéseidet, kalandjaidat, és a méltó jutalmat hozó hepiendet azért már kiszúrjuk a többnyire megható szerzői fiatalságjegyeket a szövegben: egyfajta végig jelenlévő naivitást, a felsőfokban gondolkozást, az ebből következő árnyalatlanságot.
Ne vedd zokon, kérlek, de előfordulhat, hogy második vagy többedik olvasatra hiányérzetet hagy bennünk egy-két részlet. Te mindig mindenkinél erősebb, őszintébb, egyenesebb vagy. Nem állsz dilemmák előtt, nem gyötrődsz belül, és emiatt, mondjuk úgy, elmarad a soklépcsős belső fejlődésed. Könnyen lehet, hogy ilyesmire nincs szükséged: te már készen vagy. Mármint nem úgy, ahogy a már emlegetett érettségizők olyik-másik szombat este – egyébként, Miklós, csak ha már így akaratlan szóba került, a viadal előtti éjszaka annyit iszol, mint öt alkoholista, és meg sem kottyan, másnap hibátlanul teljesítesz egy próbatételen, amelyen addig már többen életüket vesztették. Vagy az egy másik reggel? Készséggel elhiszem, ha ez a tantusz nekem nem esett le, viszont az is egy lehetőség, hogy szellemi édesapád nem gondolta át a folytonosságot.
Nem törődött vele, hogy a kontextus következetlensége útját állhatja az elbeszélés nyílegyenes hasításának. Vannak persze ennél természetesebb súrlódások. A bakacsin szót ma már senki nem használja, nekem újra meg újra meg kell néznem, mit jelent (fekete vászon, gyakran szemfedő). A toportyán kicsit könnyebb szó, fel-felbukkan tizenkilencedik századi versfordításokban is. Valamint hadd mondjam el, Miklós, ha más még nem tette meg: annyi ártatlan életet oltasz ki – négy farkas (komplett család), hat kutya, egy bika –, és veszed mindezt félvállról, ma ez a fajta érzéketlenség ordít a szövegből. Hogy nyakló nélkül pusztítani könnyed hobbi volna, jár az embernek – ez gyarmatosító gondolkodásmód, krétafehér érzéketlenség. Nem teszi jobb hellyé a világot. Persze alig ötven éve még oroszlánnal pózolni is menő volt, ma globális közösségi lincselés járna érte.
De ha az magától értetődik is, hogy az élet változik, van itt néhány személyesebb kérdés. Mondd, Miklós, amikor elrepült a nehéz kő, mikor ütött be a lelkifurdalás? A szövegből kiindulva azonnal biztos nem, pedig hát bármilyen aljasul piszkáltak az udvaron a rókalelkű bátya emberei, azért talán a gyilkosság aránytalan válasz a csúfolódásra. Lehet, hogy György pontosan ezt tervezte, amikor felgyújtotta anturázsát a provokációra, de akkor is. Később persze gyötrődsz, de akkor is főként a sorsodért aggódsz; az egyszerű, természetes megbánás nem zuhan rád, miközben tiszta lelkű embernek ismerünk meg. György egyébként hány évvel idősebb nálad? Amikor a királlyal beszélgetsz, úgy tűnik, már felnőtt volt a gyerekkorodban, de akkor édesanyád is szinte nagymamakorú. Továbbá amikor a cseh gazember becsmérli a magyarokat, milyen nyelven teszi?
Szakszóval élve ezek kontinuitási hibák, de ha hemzsegnek is, attól még lehet remekmű a remekmű, ez nem kérdés. Könnyű feladat téged szeretni, megkockáztatom, hogy sokkal könnyebb, mint Jancsit, de ebbe most ne menjünk bele. Érdekes egyébként a bika motívum az énekekben: azon kívül, amelyikkel Pesten elbánsz képekben is megjelenik, egyszer épp a farkasokkal csatázva, egyszer pedig a híres komor hasonlatban a járásodról. Látod, ez a sor eléggé belénk égett.
Mindent egybevetve, Miklós, ha megengedsz egy szemtől-szembe dicséretet meg kell jegyeznem, az idő múlását még a bornál is jobban bírod. Remek állapotban vagy. A fent említett zökkenők nem olyan fontosak, utóvégre mit tudhatta Arany János, mit hoz nekünk a modernizmus, hogy egyszer csak becsap az epikába az Ulysses mennyköve, és utána soha, semmi nem lesz már ugyanolyan, sehol a világon, vagy hogy a 20. század történelmi kataklizmái fenekestül felforgatják az irodalmat. Kicsit minden újraolvasás új művet teremt. De ezen tapasztalat birtokában bátran kijelenthetem, nemcsak a híres petrencés kép maradt érintetlen az emlékeimben. Én nálad mindig azt a részt várom nagyon, amikor megpillantod a cseh harcost magad mögött a Duna tükrében. Parádés egy kép, illeg-billeg, mégis stabil.
Sajnálom, hogy le kellett mészárolnod a gyáva jellemtelenjét, de elfogadom, hogy a középkorban egészen más kódex uralkodott, és természetesen megértem, azt tetted, amit a korszellem szerint tenned kellett. A legérdekesebb, hogy ezzel az igen kellemetlen részlettel együtt szikrázik az egész. Az a győztes délelőtt, a tiszta, táncoló víz amint visszaveri a nap sugarait, a folyó méltósága, a ragyogó tavasz, és persze a csúcs: amikor ezen a felejthetetlen délelőttön hosszú, keserves igazságtalanság billen helyre végre. Ez még mindig üt, változzon bármennyit is a világ. Kedves Miklós, mindent egybevetve örömmel tölt el, hogy ilyen jó formában vagy, és nagyon bízom benne, hogy a következő nemzedékek is jószívvel elfogadják, amit daliaszívvel adsz nekik. A bátorság és a becsület egyszerű és fontos leckéit.
Köszönöm az élményt, maradok őszinte híved:
Esze Dóra
