Ha a színpadon pisztoly fekszik az asztalon, tudjuk, legkésőbb a harmadik felvonásban el kell sülnie. Ha egy regény meghatározása detektívtörténet, az Etna lábánál játszódik, címében pedig a katlan szó szerepel, és minden pillére az emberi kapcsolatok keserves dinamikáján acélosított kínzó kérdés egy család gyökereiről és ágairól-bogairól, talán nem csacsiság epikus, mindent elborító kitörésre számítani. Ám aki így tesz, hoppon marad. A katlan, Gerlóczy Márton új regénye, ennél rafináltabban bánik a hagyományos elvárásokkal. Az ígéret szerint ez egy bűnügyi történet, de a regény vége – és becsületszavamra nem spoilerezem – körülbelül olyan, mintha a nyomozó azt mondaná, hát akkor mindenki, aki nem gyilkos, hallgasson el, és ezzel kongó csend zuhanna a teljes addigi munkájára.
Rákeresve A katlanra a találatok zöméből az tűnik ki, az olvasók nagyon is tisztában vannak azzal, ez a szöveg az első állomása egy irodalmi zarándokútnak. Maga a bűn fogalma is roppant szövevényes itt: A katlanban voltaképp nem bűnös senki, ezáltal bűnös mindenki, mert a bűn, noha nem követték el, mindent áthat. Van egy fiú, a neve Váczi. Illetve Gerlóczy. A valóságban pedig Kriegler, nemzedékek óta, viszont ez titok. Ó, hát sajnos már sosem fog kiderülni. Ó, dehogynem fog kiderülni, hála Istennek létezik családfakutatás, DNS-vizsgálat, levéltár, felmenők féltve őrzött és tanulmányozható levelezése. Mindent szétszálazva feldereng majd az igazság.
Mivel ez a monumentális szövegtest még csak nyitány és előkészítés, minden szereplő a saját nevén lép elénk. Nem mondta Sándor, felelte Juli, döbbent meg Mari és határozta el István, hanem a szerző hús-vér rokonainak épp csak PIN kódja nem ugrik ki a bekezdésekből. Finom célzások szerint ebből várható is némi sértődés. Gerlóczy Márton azonban annyira elszánt, az ügy szó szerint emberfeletti mértékben nyomasztja, hogy a család érzékenységére egyszerűen nem marad ideje és energiája.
Hogy ez rokonszenves-, egyáltalán elfogadható-e, régi művészetelméleti dilemma, a szerzőt pedig szemmel láthatólag hidegen hagyja. Neki most más a dolga. Tör előre, mint egy férfikarban felzengő hős, sziklában vájja a csapást, óceánra festi az útjeleket. Olyan titánian nehéz dolga van, hogy négyszáz oldal után ott vagyunk, ahonnan elindultunk. És persze nem: a dolgok egyféleképpen történhetnek, az indulás addigra minden bizonnyal tartalmazza a megérkezést. Csak kitakarják az óriási talányok.
Bár a szöveg valóban a Facebookon lenyomozhatóságig konkrét szereplőkkel dolgozik, száz százalékosan reális időben, A katlan nagyon is megcsinált próza.
Gerlóczy porcelánszerelemmel hajol meg édes anyanyelvünk előtt. Mondatai finoman szúrnak, éterien kényelmetlenek, jellemzően gyönyörűen szomorúak. Szívesen találnak el a legrosszabbkor. Ennyi emberismerettől összerezzenünk, ilyen képektől összeszorul a szívünk.
Különös fókuszt teremt ezek után a lelakatolt jövő idő: valami van, csak még nincs megírva. Olyan történetben járunk, amelynek szereplői azt sem tudják, tudják-e, kicsodák ők. Minden fejezet ugyanúgy kezdődik, egy visszaszámlálás soros napjának megnevezésével. Egy hét alatt minden új gondolakört ez a gondolat nyit meg: „A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.” Fölösleges azon keseregni, mi lett volna, ha; fölösleges ábrándozni, fölösleges véleményezni. A kimerevített jelent satuba fogja a történelem.
Éppen a történelem kiemelten kényes, olykor kegyetlen szerepét aligha kell hangsúlyozni Magyarország prominens családneve esetében. Ha az Egyesült Államokban lennénk, a Gerlóczyak valahol a Kennedyk és a Rockefellerek mögött sétálnának két lépéssel – de hát éppen hogy nincs volna, ezt nem győzi sulykolni a szöveg. Csak a van létezik. Akkor pedig mi van ezzel a vannal voltaképp?
Az van, hogy Gerlóczy megelégelte az életnagyságú maszatolást. A szerző, aki Igazolt hiányzás című művével pontosan tizennyolc évvel ezelőtt – mint mondani szokás – berobbant az irodalomba, szerzőségét egy megírhatatlan családregénnyel érettségizteti le A katlanban.
Világéletében már-már esterházys nyíltsággal beszélt arról, hogy három meghatározó apafigura állt mögötte, amíg felnőtt, de hogy ez mennyire mély és árnyalt trauma, csak A katlanban kezdjük látni. A regény ugyanannyira szól magáról az írásban létezésről, mint az identitáskeresés megrendítő okairól.
Ha valakinek a neve nem biztos, a nagyapja nem az, akinek mondják, az apái nem azok, akiknek évek szikkasztó munkájával végre elhitte őket, annak előbb-utóbb óriásugrásra kell vetemednie, és ehhez az irodalom kínálkozik a legtermékenyebb szakadéknak.
Mert az is van a vannal, hogy egyszer csak beköszönt a december, amelyen Gerlóczy, a morc tekintetű belvárosi értelmiségi kivételesen kénytelen lemondani a Thaiföldön átvészelt télről, amit pedig már nagyon megszokott. „Ezen a télen [… m]eg kell tudnom, hogy ki voltam, mivé lettem és kit kell megkeresnem, mielőtt azzá a valakivé akarnék válni, mielőtt azzal a valakivel akarnék azonosulni, aki új életet kezd és esetleg bele mer vágni abba, hogy felesége, családja, gyermeke legyen.” Nincs mese, nem halogathatja tovább, tükörbe kell néznie, hogy soha többé ne csapja be senki arról, ki néz vissza rá. Ehhez pedig meg kell találnia a tükröt.
A DNS-vizsgálatnál és a családi interjúknál is lényegesebb a szándék: gyere, igazság, vagy soha többé ne jöjjön semmi. Csodás, páradús indokínai levegő helyett hellyel-közzel fűthető lakás, a téli napforduló sötétsége, bezártság, megannyi kísértet, az írás könyörtelen nehézségei. Mert ezt a bizonyos adventet és karácsonyt a Sziámi öböl helyett Szicília einstandolja magának, és Gerlóczynak nem marad választása, bezárkózik, és a vaksötétben tapogatózva elkezdi feldolgozni, amire kutatásai során jutott: „…valamelyikük a nagyapám apja, de csak az egyikük lehet a nagyapám apja, és nekem ki kell derítenem az igazságot…”
Már az első este megállapítja, összenyomják őt a falak. A völgyben fekvő Scicli, a katlannak nevezett kisváros neki kripta és urna. Tessék, az élet kezdete máris összeesküszik az élet végével, bár az egyik egyelőre terv, a másik elvont valóság.
Az írói fókusz higgadt, objektív, kíméletlen, gyakran kegyetlen, mert szinte végig a semmiben kell hozzá tartózkodni: „A tudás és nem tudás közti régiók földje ez, repedések mentén, szakadékok mélyén élünk…” – illetve „…a bizonytalanság otthontalanná tett és teljesen lényegtelenné vált, hogy hol vagyok otthontalan.”
Bár a katlanban megtalált történetszálakból ezidáig még csak Schrődinger macskája pofozgatja magának a gombolyagot, talán nem olvasói telhetetlenség nagyon várni a folytatást. Túl különleges, túlságosan felkavaró anyaggal dolgozik a szerző, aki tisztában is van ezzel: „Igazat kell mondanom, ez a legtöbb, amit tehetek, és a többit majd a gyermekre bízom, hogy abból építkezzen, de mindenekelőtt ismernem kell az igazságot, Kriegler úr, mondtam, és felálltam, hogy elinduljak a sír felé.”
Legyünk résen.
