Napirend című könyvében Éric Vuillard a nácik hatalomra jutásában az ember bukásának történetét meséli el, a gyenge emberét, aki az erő nevében igyekszik beszélni, de erejéből csak gyilkolásra és rombolásra futja.
Amikor Hannah Arendt világhírű filozófus a zsidók deportálását megszervező Adolf Eichmann jeruzsálemi tárgyalásáról tudósított, az egykori SS-tiszt viselkedésében a „gonosz banalitását” vélte felfedezni. Eichmann szenvtelenül reagált az ellene felhozott vádakra, és hideg racionalitással elemezte több millió ember meggyilkolását.
Éric Vuillard francia író Napirend című, hatalmas sikert aratott – Gouncourt-díjas – kötete alapján a gonosz kevésbé szenvtelen, és nem is annyira banális, mint inkább nevetségesen kisszerű.
A hataloméhes politikusok és a pénzéhes üzletemberek a könyvben megjelenített játszmáit akár még komikusnak is tarthatnánk, ha a történelem alakítóinak saját fensőbbségükhöz való patologikus ragaszkodása nem vezetett volna ép ésszel felmérhetetlen pusztításhoz. Vuillard a nácik hatalomra jutásában az ember bukásának történetét meséli el, a gyenge emberét, aki az erő nevében igyekszik beszélni, de erejéből csak gyilkolásra és rombolásra futja. És ez a bukás hamis pátosz helyett fekete humort teremt, ahol a gonosz egy ördögi komédiaszerzőnek látszik, akinek ráadásul pokolian jó számológépe van.
1933. február 20. nem olyan nap volt, mint a többi, írja Vuillard. „Pedig a legtöbben, bedőlve a munka illedelmes, nagy hazugságának, keményen gürcöltek egész délelőtt, egy néma, jóravaló igazságot magukba sűrítő mozdulataik serény pantomimmá tömörítették össze létezésünk egész hőskölteményét”. Mindeközben a „Spree partján úriemberek szálltak ki automobiljukból egy palota előtt, távol a tiszteletre méltó munkásosztálytól.”
Huszonnégyen voltak, a német gazdasági élet huszonnégy meghatározó figurája. Azért gyűltek össze, hogy a három héttel korábban német kancellárnak kinevezett Adolf Hitlerrel találkozzanak, majd a kedélyes eseményt követően jelentős pénzösszeggel támogassák a nácikat, hogy azok megszilárdíthassák hatalmukat, és rövid távon meghálálhassák az üzleti élet vezetőinek nagylelkűségét.
A tárgyaláson ülők hús-vér emberek, Vuillard narrátora bizonyítja ezt, odamegy hozzájuk, bebújik a ruhájuk alá, kiül a bajszukra, és onnan nézi, ahogy a hatalmasságok összenyálazzák makulátlan önmagukat.
Ezzel egyben figyelmeztet is, ezek az emberek csak „parányi hús-csontkupacok”, a lényeg az, ami mögöttük, felettük áll. A vállalat. Amely, akár egy birodalom, nem bukik el az éppen aktuális király bukásával, megmarad és akár az olvasó életére is kiterjesztheti hatalmát.
„És ezt a huszonnégy férfit nem Schnitzlernek hívják, és nem is Witzlebennek vagy Schmittnek vagy Fincknek vagy Rostergnek, nem is Heubelnek, ahogy az anyakönyvük alapján hihetnénk. Hanem BASF-nek, Bayernnek, Agfának, Opelnek, IG Farbennek, Siemensnek, Allianznak, Telefunkennek. Ezek alatt a nevek alatt ismerjük őket. Itt vannak, mellettünk, közöttünk.” A „nagyipar főpapjai (…) kifürkészhetetlenül, közömbösen állnak előttünk: huszonnégy számológép a pokol kapujában”.
Merthogy a Napirend szerint a hideg számítás mindent felülír, a szenvtelen kalkuláció pedig a maradék emberséget is kiradírozza a társadalomból. A gonosz sikerhez vezető útját ráadásul inkompetens, bornírt alakok szegélyezik, így még megerőltetnie sem kell magát. Elég tankba vágódnia, és lerohannia az országokat tetszés – és hideg számítás – szerint.
Vuillard szarkazmusa kijózanító, minden pátoszt lehámoz a gonoszról, amíg végül már nem is a gonoszt látjuk magunk előtt, hanem az izzadó, nyáladzó, visszataszító alakokat, akik nem is a saját érdekükben cselekszenek, hanem valami hatalmasnak képzelt eszme – a pénz – nevében.
De még náluk is szánalmasabbnak tűnnek az elbeszélő által a kisszerűségük teljes pompájában ábrázolt politikusok, akik igyekeznek megtalálni a világtörténelmi panteonban számukra kijelölt helyet, ám akármilyen parányi lyuk jutott is nekik ott, még azt sem képesek betöltetni.
„A Chamberlain házaspár kezdi kimutatni a türelmetlenségét, de nagyon udvariasan. Nem lehet megkurtítani egy efféle fogadást egy európai nagyhatalom miniszterével. Tapintatra van szükség, meg kell találni az alkalmat, hogy visszavonulhassanak.” A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain a német külügyminisztert, Joachim von Ribbentropot látja vendégül, és bár a vacsora alatt titokban szörnyű hírt közölnek vele a beosztottjai, képtelen felrúgni a protokoll és az illendőség szabályait, és még órákon át társalog az unalmas politikussal. Ribbentrop persze szándékosan nyújtja el a végtelenségig az estét, hiszen jól tudja, mit súgtak a miniszterelnöknek: Németország lerohanta Ausztriát.
És ugyanez a komédia – a szerző kifejezésével: a teszetoszaság művészete – zajlik le az Anschluss minden egyes elemében. Sem az európai nagyhatalom, sem a behódolásra kényszerített Ausztria nem állhat a pusztító lánctalpasként közeledő nácik útjába. Amire a vezetők képtelenek, megteszi helyettük a sár, és a műszaki hiba. A diadalmas német hadsereg útban Bécs felé elakad, a rémült katonák alig győzik eltolni az útról a menetképtelen járműveket, hogy utat nyissanak a Führer autójának.
Vuillard hátborzongató arányérzékkel adagolja a komédiát és a horrort.
Pontosan tudjuk, hogy a nácik végül megérkeznek Ausztriába, ami már rövid távon is több ezer ember életébe kerül. Sokan önkezükkel vetnek véget az életüknek a hír hallatán, és mivel az öngyilkosságok egyre csak szaporodnak, a cenzorok megtiltják az újságoknak, hogy a halál módjáról tudósítsanak. Mert a diadalmas nácik megérkezését csak virággal és horogkeresztes zászlóval a kézben lehet ünnepelni, az öngyilkosság nem fér össze a csodálatos jövő délibábként ragyogó képével.
Tudjuk, hogy mi következik, mégis hatással van ránk a sárban ragadt harckocsik leírása. Már majdnem elkezdjük élvezni, ahogy a gőgös hatalom megszégyenül, de csak majdnem, mert akkor óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy a pillanatnyi kudarcuk még tragikusabbá teszi a történéseket. Hiszen a pusztítást meg lehetett volna állítani, vagy legalábbis megpróbálni – üzeni a narrátor, pontosabban a narrátor által hagyott rémisztően üres helyek.
Éric Vouillard könyve Hitler sikerét a „mi lett volna, ha”, és a „mi történt valójában” folyamatosan egymásba csúszó narratívájában vizsgálja.
Megannyi lehetőség a katasztrófa elkerülésére, és megannyi rossz döntés, amelyek újra és újra fekete lyukat ütnek az elbeszélésen, és vákuumként szippantják be az olvasó valóságát.
A költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el – áll Arisztotelész Poétikájában. Vuillard művét nem olvashatjuk sem regényként, sem történeti munkaként.
A Napirend folyamatos mozgásban van a kettő között, az egyedi esetek elbeszélésén keresztül talál rá az általánosra, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem ereszti el a tények kegyetlen realitását.
Mert a gonosz számológépe, ami folyamatosan ott kattog a Napirend lapjain, valós adatok alapján dolgozik, ám az eredménnyel, amit kihoz, bármikor szembesülhetünk. Akár ma is. „Senki sem zuhanhat kétszer ugyanabba a szakadékba. De mindig egyformán zuhanunk, a nevetségesség és a rémület keverékével. És olyan kétségbeesetten igyekszünk elodázni a zuhanást, hogy kitámasztjuk magunkat, a szakadék szélébe kapaszkodunk, és üvöltünk.” És hogy mi történik ezután? Éric Vuillard fájdalmasan pontos könyve erre is választ ad.
A legjobb könyvek egy helyen – Fedezd fel az elmúlt évek díjnyertes köteteit a www.libri.hu/dijnyertes irodalom oldalon keresztül!
