Rövid hirdetés jelent meg az Ország-világ 1981. április 21-ei számában. A feladó egy debreceni fiatalember, aki magára kezdő könyvgyűjtőként hivatkozott, megfordítva a csereajánlatot: három könyvet kínált, cserébe pedig bármilyen sci-fi kötetet elfogadott. „Kínálata: Conan Doyle: A sátán kutyája, A háromnyakú palack titka (novellás kötet), Bogdánfi S.: Ember a Holdban.” Böszörményi Gyula néhány hónapra volt ekkor a tizenhetedik születésnapjától, a megadott cím pedig a debreceni egészségügyi gyermekotthoné volt, ahol ekkoriban már közel öt éve lakott.
A 24.hu-nak három éve mesélt a körülményekről: nyolcszáz gyerekből rajta kívül mindössze kettő volt épelméjű, a többi mind értelmi fogyatékos. Hiába volt kezdő könyvgyűjtőnk is szellemileg teljesen rendben, kétéves korában diagnosztizált izomsorvadása miatt egy életen át küzdött azzal, hogy ne tekintsenek rá mentális sérültként. Még a családot korán elhagyó édesapától is ezt kapta mégis: „gyerek maradtam a szemében, a huszonharmadik születésnapomon fél kiló naranccsal meg egy óvodásoknak szóló könyvvel jelent meg.”
Évekkel később kellett rádöbbennie, amikor egy dedikáláson meglátta a tömött sorokat, hogy mire vitte a fia. Akkor Böszörményi elmondása szerint az apja sem tudta tartani magát, és sírva fakadt.
Ne nagyon szeressék meg a gyereket, mert a tizedik születésnapját sem fogja megérni – kapták meg szülők a kíméletlen mondatot. Böszörményi Gyula válasza a kérlelhetetlen élni akarás volt. Más teljesen bezárkózott volna, ő az erkélyablakból dobált ki papírrepülőket, rajtuk az üzenettel, nem barátkoznának-e vele. „Legföljebb fölkapták, rápillantottak, eldobták. Az élet nem mese” – legyintett az említett 24-cikkben. Még hogy ne lenne az? Néhány évtizeddel később könyveit már kamaszok sokasága falta, és örült volna akár csak egy dedikációnak, nemhogy kedvenc szerzője barátságának. Ismerősöm úgy fogalmazott a szerző halálakor: ha nincs Böszörményi, valószínűleg felköti magát az általánosban.
Megint mások egyenesen a kicsit idősebbeknek szóló 9…8…7… sorozatból választottak maguknak becenevet, mondjuk a Dorisiát, a Silver Ivy-t, esetleg a Synerellát. Akkoriban esett meg az is, amit a szerző még a jelen sorok írójának adott, 2017-es interjúban idézett fel: „A 9… 8… 7… megjelenése után történt, hogy elmentem Budára egy könyvtárba. Jött a nagymama a kis unokával meg tizenéves fiúk-lányok, akik olvasták az ifjúsági regényeimet. És egyszer csak megjelent harminc feketébe öltözött, láncokkal és piercingekkel teli gót. Mindenki halálra rémült. Azt hitték, most majd valami botrány lesz, hát mit keresnek ezek itt, a könyvtárban? Ők viszont szerényen felsorakoztak hátul, nem ültek le egy székre sem, a végén pedig kérdezgettek is. A legnagyobb örömöm az volt, amikor láttam a végén: a nagymama, aki remegett, amikor megérkeztek, ott beszélgetett két gót lánnyal.”
Mindez nem is holmi egyedi eset: az író, aki a Gergő és az álomfogókkal elrabolta a legkisebbek szívét, ekkoriban már népszerű volt a kamaszok, sőt, fiatal felnőttek, a goth szubkultúra tagjainak körében.
A regények borítóin szereplő IceCat, azaz Kákai Krisztina dark fotóira az interneten bukkant, később már közösen dedikáltak. Aztán 2013-ban a szerző volt kénytelen búcsúzni a fiatalon elhunyt nőtől: „csendes, halk szavú, visszahúzódó, különös lány volt. Én legalábbis így ismertem.”
Nem mintha korábban ne nyűgözhette volna le a szülőket is, ahogy a Gergő-sorozatban egyszerre nyúlt ősmagyar hitvalláshoz, miközben nagyon is modern kamasztörténetet tett le az asztalra. De az igazán súlyos mondatokhoz nem kellett épp se gonosz révülő, se fővadász: „Gama, te mindenre megtanítottad a fiadat, de egyszer sem ölelted át.” Sorozat lett ebből, ahogy a Rontásűzőkből, a Lúzer Rádió, Budapest!-ből vagy épp egyik legkedveltebb karakterének, Ambrózy bárónak a történeteiből is. Az Ambrózy báró esetei Facebook-oldalon is jelentette be július 1-jén felesége, Cséplő Noémi: a József Attila-díjas író „a Világfa csúcsára költözött”.
Böszörményi Gyula ötvenhét évet élt meg, hiába nem jósoltak tízet sem neki, és faggatta később egy olvasója is: hogyan lehet még ennyi idő után is életben? Az író ragaszkodott hozzá, hogy ha nincs az őt mindenben segítő, a regények útját is egyengető párja, valóban nem adatott volna ennyi sem. A szeretet és élni akarás egy világot jelenthet. Ki tudja, akár csak kicsivel jobb életkörülmények, egészségügyi lehetőségek mit adhattak volna még ehhez. Hiszen tudjuk, Stephen Hawking megérte végül hetvenhatodik születésnapját is.
Böszörményi küzdött végig, szinte tudomást sem vett betegségéről: amikor épp nem író-olvasó találkozón volt, kint találhattuk épp a Szigeten is.
Jóban lett aztán Müller Péter Sziámival, és ő volt az is, aki javasolta neki, miért nem próbál gyerekeknek írni? Így fedezte fel magában, hogy nagyon is ért a kiskamaszok nyelvén, tényleg szinte adta magát, hogy a fantasy-rajongó író efelé induljon. Különösen, hogy a visszajelzések, kedvelőivel és a más olvasókkal való beszélgetések mindig is fontosak voltak számára. Már az említett Ország-világ-lapszámban is kétszer találkozhattunk a nevével egyazon oldalon. A hirdetés mellett az újság beszámolt ugyanis a Solaris-klub munkájáról, megjegyezve: „a »levelező« mozgássérült-klub szervezését is folytatjuk azok számára, akik otthonukhoz vannak kötve. Ezt szintén mozgássérült középiskolás, a Debrecenben tanuló Böszörményi Gyula vállalta.”
Később elvállalta az erdőkertesi Sci-Fi és Fantasy Klub vezetését is, majd Szertelenek néven amatőr színjátszó csoportot alapított. A közösségben létezés mindvégig kiemelkedően fontos maradt számára. Miközben vannak, akik lesajnálják a Moly.hu felületét, az ott születő véleményeket, Böszörményi örömmel vette, hogy itt is tarthatja a kapcsolatot olvasóival, beszélgethet olvasmányélményeiről. Halála előtt tizenkét nappal még jelezte, belekezdett Varga Éva és Zalka Csenge Virág friss köteteibe.
Az olvasás végdátumát jelző nyilak kíméletlenül mutatnak most már a végtelenbe. De még szomorúbb utolsó karcát olvasnunk arról, hogy mennyire dühös és csalódott.
„Az orvosom korábban azt mondta, hogy ne menjek a könyvhétre, mert veszélyes lehet – én mégis úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, mert nagyon rég nem találkoztam az olvasókkal. Ezután kiderült, hogy az utóbbi két évben annyit gyengültem, hogy nem tudok úgy utazni, mint korábban – nagy nehézségek árán az utolsó pillanatban ezt is megoldottuk.” Mégsem tudtak ott lenni: az autó az utolsó pillanatban lefulladt, kénytelenek voltak hazatérni. Miközben már korábban jelezte, nem fog tudni több találkozót vállalni tiszakécskei otthonuktól száz kilométernél távolabb.
Beszélt arról, a gépelés is nehezebben megy már, de írt rendületlenül, nem hagyta magát legyőzni. Könyveinek során végigtekinteni is tekintélyparancsoló dolog, a több mint hatvan köteten végigrágni magunkat valódi kihívás. Nem fogunk már emlékezni azokra, kik voltak, akik nem jósoltak nagy jövőt neki. Böszörményi Gyula viszont generációk sorához szólhat a jövőben is, megszerettetve az olvasást kicsikkel és nagyobbakkal egyaránt. Nem fogjuk feledni az álomfogókat, a rontásűzőket, a démonlégiókat, Gergőt, Monyákos Tubát, Jonatánt és persze Ambrózy bárót. És azt, ahogy ezekkel a különös figurákkal benépesített világokkal Böszörményi Gyula reményt adott annyi sok fiatalnak.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs, 24.hu