A Libri tavaly karácsonykor arra hívta fel a figyelmet, hogy az olvasás bárhol és bármikor képes kiszakítani minket a hétköznapok sodrásából, így teremtve meg azt a nyugalmat, amire mindannyian vágyunk. Egy jó kötet mellé azonban jól jön egy kényelmes kanapé, megfelelő fények és az élményt tökéletesre hangoló háttérzene is. A fővárosi színtér egyik legegyedibb szereplője, iamyank, egy nagylemeznyi hosszúságú, vadonatúj anyaggal csatlakozott az ünnepi kampányhoz. Interjúnkból nem csak az derül ki, hogyan közelítette meg a feladatot, de az is, hogy mit tanult a műfaj atyjától, Brian Enotól, mely regények képesek őt beszippantani és, hogy a végeredmény miért egy könyvesboltban működhet a leginkább.
Mi az, ami kikapcsol?
Bármi, ami az alkotással függ össze. Ebben az értelemben teljesen úgy működöm, akár egy gyerek. Ha elém kerül valami, ami az én esetemben jellemzően kütyüket vagy pedálokat jelent, akkor azonnal izgalomba hoz és egy darabig biztosan kikapcsol, anélkül, hogy ezt észrevenném. Ha meglátok egy zenei eszközt, megpróbálok valamit alkotni vele. Fontos, hogy nem kell jónak, publikálhatónak vagy használhatónak lennie. Tényleg mint egy gyerek, aki amíg el nem készül a homokvárral, tökéletesen elvan, aztán összerugdossa, és elmegy inkább focizni.
Kíváncsiságból vagy alapos kutatómunka után kerülnek a különböző kütyük, pedálok, hangszerek a műhelyedbe?
Kütyük terén igazi kocka vagyok. Ráadásul mivel relatíve drága dolgokról beszélünk, így általában mire eljut hozzám az adott eszköz, már nagyjából tudom, hogy mire képes. Mindig sokkal izgalmasabb az, amit elképzelni sem tudtál addig, amíg ki nem próbálod élesben. Például amikor összekötünk két teljesen különböző dolgot, amikből egyenként nagyon eltérő hangokat tudnánk kicsikarni, majd a kettő ötvözetéből kapunk egy harmadikat. Engem elsősorban ez, a dolgok kombinálása izgat, mert azt nem lehet előre lemodellezni fejben.
A Libri könyvesboltokban olvasósarkok segítik a kikapcsolódást, miközben a külön erre az időszakra készült, általad komponált zenék szóltak. Hogy kezd hozzá az ember egy ilyen projekthez?
Ennek van egy romantikusabb és egy technológiaibb vetülete is. Utóbbit úgy kell elképzelni, mint amikor valakit arra kérnek, hogy fessen egy képet, aminek egy bizonyos hangulatot kell árasztania. Ha dühös és harsány festményt várnak tőled, abban a pillanatban tudod, hogy sok vöröset és feketét fogsz használni. Ez már alapjaiban szűkíti a felhasználható színek körét. A folyamat pedig innentől inkább intuitív, semmint intellektuális. Ugyanez az analógia érvényes a zenében is.
Tudtam, hogy az anyagnak alapvetően melodikusnak és harmonikusnak kell lennie, hogy zeneként funkcionáljon, és ne csak valamiféle atonális textúrának. Ugyanakkor nem lehet túl melodikus és túlságosan harmonikus sem, mert az nem csak, hogy elvonja az emberek figyelmét, de hallgatni is fárasztó lesz. A kevesebb itt is több.
Egy skála általában hét hangból áll. Ha ezt négyre, ötre csökkentjük, akkor egy olyan palettát kapunk, ami dallamosnak dallamos, de nincs benne annyi feszültség, ami már túllő a célon. Másrészt vannak olyan hangszínek, mint pl. a Fender Rhodes elektromos zongora csilingelése vagy a tompított gitár hangja, amik határozottan, de nem tolakodó módon vannak csak jelen. Amint ezt végiggondoltam, már kezdődhetett is a felvételi folyamat. 6-8-10 perces, improvizatív dalfolyamok kezdtek formát önteni, majd amikor az elegendőnél több összegyűlt, elkezdtem rendszerezni ezeket. Azt akartam, hogy legyenek benne kiürülések és teltebb részek. Mindig legyen meg annak az érzése, hogy épp valahonnan valahova tartunk.
Mennyiben különbözik ez a felkérés a korábbi együttműködéseidtől?
Egyrészt abban, hogy ilyen hosszú anyagot még sosem adtam ki a kezeim közül. Talán csak a Legjobb dolgokon bőgni kell filmzenéje közelíti meg valamelyest ezt a terjedelmet, de még az sem ilyen hosszú. Másrészt – és ez a legnagyobb különbség – egységben értelmezhető zenefolyamról, ha úgy tetszik egyetlen dalról van szó.
Ilyen formátumot nem csak, hogy nem kértek tőlem korábban, saját magamtól sem írtam még, pedig régi vágyam volt.
Alkalmazott zenék esetében a reklámok időkerete általában 30 másodperc, dalok esetében 2-3 perc. Az általam képviselt texturális zenék esetében viszont nem sok minden képes ilyen rövid idő alatt kiteljesedni, pláne megtörténni. Most azonban kaptam egy hatalmas, üres vásznat, amivel azt kezdhettem, amit csak akartam. Ebben pedig nagyon otthonosan és kényelmesen éreztem magam.
Miben befolyásolta, alakította az alkotói folyamatot az, hogy a végeredményt könyvesboltokban hallják majd a vásárlók?
Mind az anyag struktúráját, mind annak határait erőteljesen befolyásolta. Nagyon tetszik az a hozzáállás, amivel Brian Eno, az ambient zene atyja megalkotta ezt a műfajt. Ez egy olyan alkalmazott zenei szituáció, ahol a zene, mint olyan, a helyszín atmoszférájának a részét képezi. Pont úgy, ahogy a fények, a bútorok vagy a mondjuk a szőnyeg színe.
Itt nem a dallamoké a főszerep és amit hallunk, annak nem koncerthangosítással kell megszólalnia, hiszen az emberek közben beszélgetni vagy inkább olvasni fognak. Aminek külön örültem, hogy egy könyvesboltban általában csend van.
Az atmoszférikus zenei helyzetekben az a legnagyobb kihívás, amikor egy klubban adsz elő, péntek este kilenckor, ahol az emberek sörrel a kezükben, egymást túlkiabálva teremtenek egy olyan erőteljes alapzajt, amiben a zenémnek meg kellene szólalnia. Ha hangosabban játszom, az emberek hangosabban fognak beszélgetni. Egy könyvesboltban viszont nem kell az emberekre erőltetni a csendet, ahogyan egy templomban vagy egy múzeumban sem.
Hogyan illeszkedik ez az anyag az eddigi, mellékprojektekkel is tarkított életművedbe?
Egyenesági folytatása a relaxációs, ambientes munkáimnak, ami anno az Atreyu’s Horse nevű projektemben indult, majd később visszacsatornázódott az iamyank alá azzal a különbséggel, hogy már nem csak a saját érzéseim kifejezésére születnek ilyen stílusú dalok, hanem olyan kulturális üzenetek, kampányok kísérőjeként is, mint ez a mostani. Mintha felnőttkorba lépett volna az ambient oldalam. Kikerült az emberek közé, ahol már feladatot is el kell látnia. Ezt pedig határozottan szintlépésként éltem meg.
Igazi egyszemélyes mindenes vagy. Zeneszerző, multiinstrumentalista, producer, tanár. Melyik szerepkör áll a legközelebb a szívedhez?
Zenésznek tartom magam a legkevésbé, mert nem fordítok elég időt arra, hogy érdemben fejlesszem a hangszeres tudásomat. Márpedig egy hangszeren játszó zenész számára elengedhetetlen a gyakorlás, az ismétlés, a technikák fejlesztése. Ez viszont rám nem jellemző. Szeretem eljátszani a dolgokat úgy, ahogyan arra képes vagyok, de ennél tovább általában nem jutok.
Valószínűleg túl megengedő vagyok magammal szemben. Ugyanolyan szívesen vagyok tanár, mint zeneszerző, annak megfelelően, hogy épp miként van rám szükség. Most már tizenegy éve érzem mindkét feladatkört egyaránt izgalmasnak, kihívásokkal telinek és motiválónak. Meglátjuk, hogy tizenegy év múlva hogyan fogok válaszolni ugyanerre a kérdésre (nevet).
Kifejezetten kevés kortárs zenét hallgatsz, hogy még véletlenül se befolyásolhassák azt, amin épp dolgozol. De mi a helyzet a könyvek terén? Milyen kötetek fordultak meg nálad mostanában?
Könyvek terén sajnos nagyon el vagyok maradva. Három-négy éve volt egy nagy reneszánszom, az azt megelőző nyolc évben viszont szinte semmit sem olvastam, a hangszerek technikai leírásait kivéve (nevet). Ezt a bizonyos fellángolást egyébként egy rossz koncert váltotta ki. Pontosabban nem a koncert volt rossz, hanem az időjárás, ugyanis az egészet elmosta az eső. Bár fél évig készültünk rá, végül nem tudtunk fellépni. Ez annyira sokkolt, hogy a másnapi letargiában úgy éreztem, muszáj valamit csinálni, mert a zene gondolatától is kikészültem.
Szörnyű reklámnak tűnik majd, de tényleg épp egy Libri mellett sétáltunk el a barátnőmmel, amikor belém nyilallt, hogy milyen jó volna találni egy könyvet, ami igazán magába szippant egy időre.
Beléptünk az üzletbe és az egyik polcon egy Ted Chiang novella válogatást pillantottam meg. Az Érkezés című film plakátja köszönt vissza a borítóról, márpedig az a mozi óriási hatással volt rám, különösen Jóhann Jóhannson filmzenéje miatt. A többi Chiang kötet után következett Lem és a Solaris, majd Philip K. Dick klasszikus sci-fijei. 10-12 ilyen kötet biztosan ott van a polcomon, ezek állnak hozzám a legközelebb. Emellett Simon Márton kortárs költő-kollégámat szoktam a közös fellépések után kérdezgetni, hogy kik azok az írók, akikre a leginkább érdemes most figyelni. Egyrészt mindig meglep egy-egy példánnyal a saját köteteiből, másrészt elhalmoz listákkal, így ezeket fogom most összegyűjteni.
A legújabb formációddal egy jóval keményebb, karcosabb hangzás felé indultatok el. Mire készül az All Machines Will Fail?
A nyáron felvettünk egy nagylemeznyi anyagot, ami februárban jelenik meg. Erről jött ki nemrég az első beharangozó, amit januárban még egy kislemez követ majd. Március 3-án lesz a lemezbemutató, nyáron pedig több helyszínre is elvisszük a produkciót, hogy aztán augusztusban ismét visszatérjünk a stúdióba, felvenni a második etapot. Nagyon sok dal született az elmúlt egy év alatt, így alapanyagból már most sincs hiány, ráadásul a közönség visszajelzései is tovább tüzelik a folyamatot. Arról már nem is beszélve, hogy hihetetlenül izgalmas volt egy elhagyatott, erdőszéli stúdióban dolgozni, ami ugyanannyira volt kikapcsolódás és nyaralás, mint munka.
