„Másképpen mozognak a világban” – Sally Rooney könyveit ajánljuk

„Kit érdekel, mi történik a regény főszereplőivel, ha az emberi faj többségének egyre gyorsabb és egyre brutálisabb kizsákmányolásának kontextusában történik? A főszereplők szakítanak, vagy együtt maradnak. Számít az ebben a világban? (…) Mondanom sem kell, ebben a tekintetben a saját munkám a legnagyobb bűnös. Éppen ezért nem hiszem, hogy fogok még valaha regényt írni” – mondja Sally Rooney Hová lettél, szép világ című, 2021-es regényének főszereplője, akit akár a szerző alteregójaként is olvashatunk. És ha így teszünk, akkor az irodalom cinkosságát, illetve az ebből levont tanulságként következő hallgatást is Sally Rooney ars poeticájának vehetjük, miközben éppen azt a regényt tartjuk a kezünkben, amelyet az állítása szerint nem akarna megírni.

Hiába a feloldhatatlan ellentmondás izgalma, a szerzői játékot elhomályosítja a helyzetértékelés szomorú aktualitása. Mert bár a fiatal ír szerző az emberiség dekadenciáját a természet elpusztításában, a klímakatasztrófában és a világjárványban vélte felfedezni, a korábban elképzelhetetlennek tartott európai háború valósága új jelentést adott a Hová lettél, szép világ történetének.

Sally Rooney a világirodalom sztárja, az Y generáció hírmondója, akinek művei hivatkozási alappá váltak immár az irodalmon túl is: második regényéből, a Normális emberekből 2020-ban készült nagy sikerű sorozat, debütáló alkotása, a Baráti beszélgetések pedig idén kerül majd a képernyőre. Rooney megkerülhetetlen kulturális jelenség, így amikor a világ aktuális állapotára reflektál, és a klímaszorongásról, szegénységről, populizmusról, nemi egyenlőtlenségekről, identitáspolitikáról és kapitalizmusról ír, szövegei már nem csupán a szépirodalom terén keltenek feltűnést.

Ez persze akár riasztóan demagóg is lehetne, csakhogy a regényei nem propagandaművek, szó sincs a tézisek száraz és didaktikus felsorolásáról:

Rooney hús-vér emberekről, a korosztálya tagjairól ír, valódi problémákról, fájdalomról, szorongásról, magányról, szenvedélyről és a kapcsolatok szükségszerűségéről.

„Nekik könnyű véleményt formálni, és azt magabiztosan hangoztatni. Ők nem tartanak attól, hogy tudatlannak vagy beképzeltnek tűnnek. Nem ostobák, de nem is sokkal okosabbak nála. Egyszerűen másképpen mozognak a világban, ő valószínűleg sosem fogja igazán megérteni őket, és tudja, hogy ők sem fogják megérteni őt, sőt meg sem fogják próbálni” – Rooney hősei egy kicsit mind kilógnak a sorból, ahogy a Normális emberek fent idézett főszereplője, Connell is, aki osztálytársa, Marianne iránt érzett szerelmét a közös kívülállás erősíti fel.  

A Normális emberekben Marianne és Connell, az érettségi előtt álló fiatalok külön univerzumot alkotnak, szabályaik a környezetükből erednek ugyan, ám minden szavukkal újraírják azokat. Puszta létezésük igazolja egy másfajta élet lehetőségét, és egyben fel is teszi a kérdést: kik a normális emberek? Akik körülveszik őket, és látszólag remekül eligazodnak a valóságban, vagy a két kívülálló, akik pontosan sosem értik a játékszabályokat? Vagy az is lehet, hogy hozzájuk hasonlóan mindenki küzd a világ megértésével, és látványos magabiztosságuk csupán a kétségbeesés álcája?

Sally Rooney nem ad egyértelmű választ a kérdésre, és a kívülállást sem látványos gesztusokkal, tragédiába forduló devianciával vagy felforgató anarchizmussal érzékelteti – bár ezek sem maradhatnak ki –, ennél lényegesen érzékenyebb módszert választ: a nehezen észrevehető aspektusokra koncentrál, amely a legtöbb ember figyelmét elkerüli. Apró rezdülések visszhangoznak a történeteiben, félmondatokba rejtett traumák határozzák meg a szereplők egymáshoz való viszonyát, mintha mikroorganizmusok kerülnének nagyító alá, vagy emberi füllel nem érzékelhető zajokat tenne hallhatóvá a szerző.

Marianne és Connell kamasz szerelme párkapcsolattá érik, a rapszodikus viszonynak azonban csupán egyetlen biztos pontja van, a barátság. De több is ez, mint barátság, hiszen mindkettejük számára a másik közelsége bizonyítja, hogy ők egy külön törvény letéteményesei. A fiatalok viszonyának érzékeny bemutatásában Rooney egyformán hitelesen beszél szerelemről, felnőtté válásról, a társadalmi háttér meghatározó szerepéről, politikai feszültségekről és mindenekelőtt normalitásról.

Egyszerű eszközökből építkező prózája, szikár, lényegre törő nyelvezete tökéletesen passzol az érzelmek analitikus megjelenítéséhez.

Hogy milyen remekül megtalálta a hangot a sztorikhoz, arról a Normális emberek a BBC és a Hulu közös produkciójában készült 2020-as adaptációja is árulkodik. A sorozat alkotói – a forgatókönyv elkészítésében Rooney is részt vett – nem tettek mást, egyszerűen csak követték az elbeszélést, mozgóképpé alakítva a csendes szemlélődést és a visszafogott érzelmi elemzést.

Rooney regényei a rendkívül érzékeny karakterábrázolás mellett a pragmatizmust sem nélkülözik. – Hát én meleg vagyok. Frances meg kommunista – mutatkozik be a Baráti beszélgetések egyik főhőse. Nincs finomkodás, nincs a társadalmi elvárások miatt rejtegetett titok, a természetes őszinteség mégsem válik forradalmi tetté: nem felforgatni akar, csak dokumentál. És mivel az Y-generáció a regényekben felbukkanó tagjai számára

a homoszexualitás, az ideológiai küzdelmek, az osztály- és korosztályi különbségek már magától értetődő témák, a megszólalás szabadsága sosem problémaként jelenik meg, hanem az egyetlen lehetséges közlésmódként.  

Amíg a Normális emberek Marianne és Connell barátságból kibontakozó szerelmének történetét meséli el, a Baráti beszélgetések négy ember ellentmondásos viszonyára fókuszál. Frances – a narrrátor – dublini egyetemista, aki korábbi barátnőjével, jelenlegi legjobb barátjával, Bobbival együtt spoken word (költészeti performansz)-esteket tart. Az egyik ilyen eseményen megismerkednek Melissával, az egy generációval idősebb fotóssal, majd a férjével, Nickkel, aki mérsékelten ismert színész.

A történetet Frances lelkivilága és a megélt valóság közötti gyakori ellentmondások gördítik előre. A lány saját bevallása szerint képtelen az érzelmekre, a regény azonban éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja: beleszeret Nickbe, aki szintén nem közömbös Frances iránt, afférjuk pedig alaposan felforgatja mind a négyük életét.

Ugyancsak négy ember sorsát követi nyomon a Hová lettél, szép világ. A történet egyik főszereplőjét, a fiatalon világsztárrá vált írót, Alice-t – ahogy már említettük – akár Sally Rooney alteregójaként is olvashatjuk, de Alice barátnőjét, a kis irodalmi lap szerkesztőjeként dolgozó Eileent ugyanúgy megfeleltethetjük a szerzővel. Akárcsak Eileen gyerekkori barátját, és élete nagy szerelmét, a politikai tanácsadó Simont, vagy a raktárban robotoló Felixet, Alice szeretőjét. Mintha a regény a főhősei segítségével hasítaná négyfelé Rooney elkeseredett kérdését: megengedhetjük-e magunknak a boldogságot, miközben a világ széthullik körülöttünk?

„Tudom, hogy egyetértünk abban, hogy a jelenlegi civilizáció dekadens hanyatló fázisban van, és a borzalmasan ocsmány látvány a modern élet domináns eleme lett. Rondák az autók, rondák az épületek, kimondhatatlanul rondák a tömegtermelésre gyártott eldobható fogyasztási termékek. A levegő, amelyet beszívunk, mérgező, a víz, amelyet iszunk, tele van mikroműanyaggal, az életünket rákkeltő teflon szennyezi. Az életminőség romlik, ezzel együtt csökken az elérhető esztétikai élmény minősége is.”

Mégis ki tudná ilyen körülmények között jól érezni magát? Alice, Felix, Eileen és Simon éppen erre törekszik, mert bár tudják, hogy a világ menthetetlenül süllyed az igénytelen pusztulás mocsarába, ők mégis megtalálják a boldogságot. Ehhez pedig csak arra van szükségük, hogy észrevegyék az élet jórészt érintetlen apró részleteiben felfedezhető szépséget, amely a keresetlen természetességével értelmet adhat a létezésüknek.

Ezzel Sally Rooney a regény Friedrich Schiller Görögország istenei című verséből kölcsönzött címében foglalt kérdésre is választ ad. „Hová lettél, szép világ? Természet, / jönne vissza bár virágkorod! / Ah! nem őrzi már, csupán az ének / mesés tündérországa nyomod.” (Rónay György fordításában) Rooney tündérországa az a mikrovilág, ahová beszűrődik ugyan a külvilág zaja, mégis teljesülhetnek a személyes vágyak: „És én ezt akarom – bebizonyítani, hogy nem az erőszak vagy a kapzsiság a leghétköznapibb dolog az emberi létben, hanem a szeretet és a gondoskodás. Vajon kinek akarok bizonyítani? Talán magamnak.”

Kiemelt kép forrása: The Irish Times, irishtimes.com

Még több cikk a témában: