Esterházy Péter és néhány pohár pezsgő megkönnyítették a dolgomat – interjú Péczely Dórával

Minden sikeres szerző mögött áll egy kiváló szerkesztő. Róla azonban sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Legtöbbször csak a hibák esetén kerül reflektorfénybe: ha jó a könyv, a szerkesztő láthatatlan marad. Pedig sok szakember neve ugyanúgy garancia a minőségre, mint a szerzőé, akinek a művén dolgozott. Sorozatunkban őket igyekszünk bemutatni. Elsőként Péczely Dórát, Esterházy Péter legendás szerkesztőjét, aki a magyar posztmodern művek szerkesztése mellett az ifjúsági irodalom népszerűségéért is rengeteget tett, és még Csernus Imrét is ő indította el szerkesztőként a siker felé vezető úton. 

– A szerkesztői „karrierem” Háy Jánossal kezdődött – meséli Péczely Dóra. – Az ELTE bölcsészkarán János szerkesztési alapismeretekről tartott szemináriumot, ahol nemcsak azt tanultam meg, hogy a szerkesztő hogyan tud javítani a szövegen, de a munkával járó marketingfeladatokról is szó esett. Ez volt az első lépés a szerkesztés felé vezető úton, bár ekkor ezt még nem tudtam, hiszen nem döntöttem még el, hogy filmekkel szeretnék inkább foglalkozni vagy irodalommal.

Péczely Dóra az ELTE előtt a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán végzett magyar‒művelődésszervező szakon. – Ott szerettem bele a filmelméletbe és a filmkészítésbe. Nagyon erős volt ez a szakirány, a gyakorlatot a helyi tévé egyik vezetője tartotta, az elméleti órákon pedig rengeteg elkötelezett oktató tanított, és sok vendégtanár tartott előadásokat. A főiskola épületében heti ötször napi két filmklubban nézhettük meg a klasszikusokat vagy a legújabb filmeket. Ezért is vettem fel az ELTE-n a magyar és az esztétika mellé a filmelmélet szakot, és bár ez utóbbit végül nem fejeztem be,

később a nyugatosok, különösen Kosztolányi műveiből készült filmadaptációkból írtam a szakdolgozatomat,

és ez lett volna a doktori disszertációm témája is, ha nem hagyom abba a PhD-képzést az abszolutóriumnál.

– Nagyon szerettem tanítani, de az akadémiai pálya nem nekem való. Az elmélyülő, kutatói oldalam egy héten legfeljebb három napig működött hatékonyan, utána megrohantak az ötletek, képtelen voltam egyetlen dologra koncentrálni. Addigra letettem arról is, hogy az elméleti filmes pályafutásomat gyakorlatira fordítsam, mert el kellett döntenem, hogy mihez kezdek magammal. Tíz éven át ingáztam a szakterületek között, ideje volt választani.

Az irodalom győzött: Dóra a Thélème című folyóirat szerkesztője lett. Ekkor vált számára is nyilvánvalóvá, hogy milyen kiterjedt kapcsolati rendszert épített ki az irodalmi életben. – Én lepődtem meg a legjobban, hogy a legtöbb, lehetséges szerzőként felmerült alkotót személyesen ismertem, és azonnal fel tudtam hívni őket. Nagyon élveztem ezt a munkát, azonban a szerkesztőség többi tagja is „felnőtt”, és más területen dolgozott tovább, így már csak néhány számot élt meg a lap.

A folyóiratot a könyvkiadás követte, előbb külsősként korrektúrázott, majd szerkesztési feladattal bízták meg.

Első munkájaként egy pszichológiai szakkönyvet kapott az Akadémiai Kiadótól. – Egy barátnőmnek köszönhettem a munkát, ami nagy falat volt, de rendkívül hasznos. A szerkesztőként dolgozó barátnőm, illetve a Szerzők és szerkesztők kézikönyve tanácsait követve tanultam meg, hogy mit jelent a szerkesztés egy szakkönyv esetén.  A gyakorlatban értettem meg, milyen szempontokat kell egy szerkesztőnek figyelembe vennie ahhoz, hogy a könyv minél jobb formában kerüljön az olvasókhoz.

A következő munkája is egy baráti kapcsolatnak köszönhetően talált rá. ‒ Akkortájt robbantak be a piacra a Konkrét Könyvek, ahol egy barátnőm fontos pozícióban dolgozott. Állandó szerkesztőre nem volt keret, külsősként azonban alkalmaztak. Elsőként az akkor még majdnem ismeretlen Csernus Imre kábítószerekkel foglalkozó kéziratát adták a kezembe, hogy döntsem el, érdemes-e kiadni. Elolvastam, és tudtam, hogy kincset tartok a kezemben. Igazam lett, a Drogma címmel 2003-ban megjelent könyv hatalmasat szólt.

A kötet újabb mérföldkövet jelentett, hiszen szerkesztőként először dolgozott olyan szerzővel, akinek nem volt könyvkiadási tapasztalata, ráadásul a könyvet Csernus Imre két volt betegével közösen jegyezte, ami tovább árnyalta a szerkesztési folyamatot és a kéziratot.

– A pályám kívülről egy folyamatos sikertörténet, és valóban az egyik munka hozta a másikat és az újabb lehetőségeket, amihez tényleg sok szerencse kell.

„Segíts magadon, és az Isten is megsegít” ‒ tartja a mondás, és e segítség mellett a folyamatos munka, kockázatvállalás, kreativitás, olvasás és a szerkesztői munka emberi oldalának szeretete nélkül nem tudtam volna újra és újra továbblépni.

A műfaji sokszínűség mellett a feladatok változatossága jellemzi leginkább Péczely Dóra pályafutását. – Rengeteg mindent szerkesztettem a tankönyvsorozattól az ismeretterjesztésen át a szépirodalomig.  S bár külsősként ragadt rám valami a kiadói munkából is, idővel éreztem, hogy szeretnék alaposabban elmélyülni ebben, belülről megtapasztalni egy könyvkiadó működését. Háy János segítségét kértem, aki mellé segédszerkesztőnek jelentkeztem, de kiderült, hogy ő épp váltani készül, és beajánlott a helyére. Újabb szerencsés fordulatként így kerültem a Palatinus Kiadóhoz.

Nem sokkal később azonban már a Magvetőnél dolgozott, ahol új emberként rögtön a legnagyobb feladattal bízták meg: Esterházy Péter szerkesztője lett. Találkozásuk sorsszerűnek tűnt. – Fiatalon szerettem bele Esterházy Péter szövegeibe, amelyek alapvetően határozták meg a gondolkodásmódomat és a nyelvhez való viszonyomat. A véremmé váltak a mondatai. Amikor az újrakiadások alkalmával elővettük a régi publicisztikáit, sokszor mintha a saját gondolataimat olvastam volna, olyan mélyen ivódtak belém a szövegek. 

– A Radnóti Színház büféjében találkoztunk először, egy magvetős esten. Nem voltam már kezdő, mégis rettenetesen izgultam. Próbáltam örök fegyveremmel, a mosolygással megoldani a helyzetet, és olyan témákat választani, amikkel nagyot nem bukhatok. De Péter személyisége és néhány pohár pezsgő nagyon megkönnyítették a dolgomat.

– Két olyan téma volt, amiről bármikor tudtunk beszélni, az egyik a futball, másik a Heves megyei „dialektus”. Apukám futballedzőként dolgozott sokáig, így „otthonosan mozogtam a pályán”, ami munka közben az aktuális kupameccsek elemzéséhez vezetett. Az Esterházy családot egykor a Heves megyei Hortra telepítették ki, Péter egy csomó olyan gyerekkorában tanult szót használt természetesen, amit Budapesten nem ismernek, de nekem gyöngyösiként különösen kedvesek. Hamarosan lett egy harmadik témánk: a közös könyvek.

– Nem hiszem, hogy lehet újat mondani Esterházy Péterről, de ő valóban lenyűgöző személyiség volt. Okos, elegánsan gondolkodó, érdeklődő és rendkívül finom humorérzékkel bírt. Feltöltődés volt vele lenni. Különösen sorsszerűnek éreztem, hogy Péter egyik lányát Dórának, a másikat Zsófiának hívják, engem pedig Dóra Zsófiának. Ha vitatkoztunk valamin, apai szigort mímelve „dörrent” rám: DóraZsófia!    

Esterházy Péter különleges szerző volt, de a szerkesztő nem tehet különbséget az alkotók között. – Ha meg kellene fogalmaznom a szerkesztői alapelvemet, akkor így hangozna:

egy elsőkönyves szerzőnek ugyanaz a figyelem és maximalizmus jár, mint Esterházy Péternek.

Nyilván több és más szintű javaslatot teszek egy kezdő szerzőnek, de a hozzáállásom ugyanolyan. Szükségét látom néha akár alapvető változtatásokat javasolni egy regénynél, a dramaturgiától kezdve a címen át a szereplők mozgatásáig, de a végső szót mindig a szerző mondja ki. Ha az érveim nem győzik meg, el kell engednem a dolgot. De amit gondolok, mindig elmondom, függetlenül attól, hogy egy nagynevű, sikeres szerzővel vagy egy pályakezdővel dolgozom együtt.

– A Magvető után volt még két állomás, ahol ugyan rövid ideig dolgoztam, ám a Helikon és a Jaffa Kiadónál is rengeteg új tapasztalatot szereztem. A Helikonhoz Sárközy Bence hívott, akivel hosszú ideig dolgoztunk együtt a Magvetőnél, és látott abban potenciált, hogy én vezessem a nagy múltú kiadót. Akkoriban még alakulóban volt a Libri-csoport, épp ki kellett találni, az egyes kiadók milyen portfóliót visznek. A Helikon Weöres Sándor és Márai Sándor életművét gondozza, akkoriban ezekre az életművekre kellett koncentrálni, és ott ismerkedtem meg olyan típusú feladatokkal, hogy milyen mondjuk Böjte Csaba műveinek a kiadója lenni. Egyszerre volt minden nagyon új és nagyon ismerős.

Valószínűleg hosszú távon megtaláltam volna a helyem a kiadói csoportban, de akkor úgy éreztem, ez túl messze van.

A Jaffához „beugrottam” kisegíteni egy váratlanul kiesett szerkesztő helyére. Nagyon vicces volt: délelőtt elköszöntem a Libriben, aztán egy óra múlva már az új feladatoknak ültem neki a Jaffában, a Király utcában.

Az ifjúsági irodalom nyitott újabb fejezetet Péczely Dóra történetében. Szabadúszóként dolgozott ismét, amikor a Pagony Kiadó vezetői megkeresték az ifjúsági könyvek ötletével, közös munkájuk eredménye a Tilos az Á Könyvek lett. – Tapasztalatlan voltam a műfaj téren, de szeretem a kihívásokat. Személyes motivációm is akadt, hiszen a gyerekeim akkor nőttek ki a felolvasós korból, és elkezdtek könyvet venni a kezükbe. Hamarosan misszió lett számomra a műfaj népszerűsítése. A Tilos az Á egy újabb szerencsés pillanat volt az életemben, amit csodálatos dolgok követtek. Nényei Pál irodalomtörténeti sorozatától a Szívlapát kortárs versgyűjteményén át az Időfutár-sorozatig valódi sikertörténet volt a kiadóban eltöltött idő. Soha nem kaptam a pályám során annyi figyelmet, szeretetet és támogatást az olvasók és a sajtó részéről, mint akkor.

Ez a korszak is lezárult azonban, és bár az ifjúsági irodalomtól sosem szakadt el, Péczely Dóra ismét szabadúszóként dolgozik, jelenleg legtöbbet a Prae Könyveknek, ahol regények és verseskötetek mellett kortárs magyar krimiket szerkeszt. A Tilos az Á Könyveknél azonban az elmúlt hetekben jelent meg egy általa szerkesztett új kortárs versantológia, a Lehetnék bárki. A kötetben a mai 30 év alatti költők versei szerepelnek, és már köztünk nem élő klasszikus költők versei, de az utóbbiaktól is csak olyan költemények, amelyeket a szerzőik 30 éves koruk előtt írtak.

– Öntörvényű vagyok, ami miatt rengeteg kritikát kaptam már, a legtöbben nem értik a váltásaimat, de én ilyen vagyok. Ha csinálok valamit, abba kétszáz százalékot adok bele,

de ha úgy érzem, elvégeztem a feladatot, elengedem, és valami egészen más után nézek. Ez nem egy szokásos szerkesztői hozzáállás, hiszen egy kiadóhoz borzasztóan nehéz bekerülni, és akinek sikerült, megbecsüli a munkáját. Nagyon sokat köszönhetek az összes kiadónak, ahol dolgoztam, de én a saját utamat járom.

Fotók: Horváth Péter Gyula/Nullahategy.hu