A Varjúkirály – Nyugati történetek című kötettel Jászberényi Sándor bizonyítja, hogy korántsem csak súlyos, háborús konfliktusok ihletik meg: pontos és nagyszerű rövidprózát ír a soproni gyerekkorról, egy régi barátról, egy cigány keresztelőről is.
Kevés olyan karakteres írónk van, mint az 1980-as születésű Jászberényi Sándor. Dolgozott újságíróként, tudósított a legkeményebb konfliktuszónákból, és közben – 2001 óta – íróként is jelen van a magyar irodalomban. Hogy hol a helye benne? Ezt talán Tibor Fischer fogalmazta meg legtalálóbban egy Guardianben írt kritikájában: „Jászberényi a magyar irodalom kontextusában egy veszélyes eretnek, egy ólmosbotot lóbáló vadállat”.
Hogy szerzőnk nagyon másféle irodalmat művel, mint kortársai, azt bizonyították eddigi kötetei, Az ördög egy fekete kutya, illetve a Libri irodalmi díj szakmai zsűrije által 2017-ben a legjobb könyvnek ítélt A lélek legszebb éjszakája is (ebből hangoskönyv is készült Nagy Zsolt és Ficza István előadásában).
A Varjúkirály legtöbb novellájának főhőse most is Maros Dániel, akivel korábban Egyiptomban, Csádban, Jemenben, Líbiában, a Gázai övezetben jártunk. A helyszín most kevésbé egzotikus – ezúttal szinte kivétel nélkül magyar városokban és vidékeken, olykor a nyugati világban játszódnak a kötet írásai.
És Jászberényi ezen a terepen bizonyítja, hogy a jó novellához nem kell okvetlenül nagyon durva, rendkívüli alapanyag:
ugyanolyan blazírt kimértséggel, keserű humorral, kiábrándultsággal, helyenként pedig megrendítően és meghatóan lehet szólni gyerekkorról, régi, rákos barátról, cigány haver gyerekének keresztelőjéről, a nagyapa régi, zsidó szerelméről, mint a kurdok harcairól vagy a dzsihadisták kegyetlenségeiről.
Igaz, a szerző talán nem is lát akkora különbséget földrajzi hely és földrajzi hely között: „Az Isten ugyanis csak úgy ad a magyarnak, hogy ugyanannyit vissza is vesz valahonnan. Ezzel volt tisztában a nagyapám. Ezt pedig azért csinálja a Jóisten, nehogy azt higgyük, hogy pertuban vagyunk vele” – olvassuk a Nyugati történet című novellában. És valóban: Jászberényi Magyarországa nem Isten tenyerén keresendő.
A komorabb darabok – mint a kötet egyik csúcspontja, a White Madness, vagy a címadó Varjúkirály (amire még visszatérünk) – mellett szinte könnyednek hat a gyerekkort megidéző Rá se ránts. Ebben a katolikus iskolába járó, egyébként az önkielégítést szorgosan gyakorló főhős összefüggést talál szeme romlása és az iskolaigazgató Imola főnővér által a maszturbálás következményeként említett büntetés, a megvakulás között. S miközben ő attól tart, hogy akár Sámson, örökre elveszti szeme világát, legjobb barátja a városi uszodában comingoutol neki. A fiú szintén nem biztos benne, hogy homoszexuális hajlamai nem az önkielégítés miatti büntetésként jelentkeztek-e, ám barátját ez nem hatja meg. „Nézte, ahogy Jenci végigmegy a medence mellett, felmegy a betonlépcsőn, egészen a bejáratig, majd eltűnik a szeme elől. Egyszerűen nem értette, mit hisztizik. Nem ő vakul meg.”
Míg a Rá se ránts címűben szerzőnk a szellemességét is megcsillantja, a már említett elbeszélésbe, a Varjúkirályba, amely nem csak hossza miatt különül el a kötet többi darabjától, nem nagyon jutott humor. Ez idézi talán leginkább a korábbi Jászberényi-írásokat, afféle haditudósítás, ám ezúttal Átokházán, az Ásotthalommal azonosítható határszéli magyar faluban, az ahhoz tartozó tanyavilágban járunk. Az időpont 2015, amikor a menekültek nagy számban indultak meg Nyugat-Európa felé Szerbián és Magyarországon keresztül.
A valós elemekkel tűzdelt történet persze alapvetően fikciós, több szálon fut, és a könyv egyik legmegrendítőbb szövege. Nemcsak egy rendkívüli történelmi pillanatot idéz meg nagyon hatásosan, de a menekültválságtól és migránsveszélytől függetlenül is a reménytelenségbe süppedő, nem túl szívderítő mentális állapotban lévő magyar végek mindennapjairól is mesél.
Jászberényi Sándort szokták Hemingwayhez hasonlítani. Okkal-e, vagy sem, mindegy: tény, és ezt a Varjúkirály is megerősíti, hogy jelenleg egész biztosan az egyik legjobb magyar novellista, akitől valóban nem áll távol a nagy elődöt jellemző tömörség, az eszköztelenség.
Célratörő próza ez, amely kerüli a mellébeszélést, és mindig fontos, mély és valóságos kérdéseket vet fel. Miután végeztünk vele, nem érdemes túlságosan eldugni a könyvespolcon, hamar kedvünk lesz újra fellapozni.