Nyíregyházán, Krúdy Gyula szülővárosában mutatták be 1971. október 20-án a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alkotását, a Huszárik Zoltán rendezésében és Sára Sándor operatőri munkájával készült Szindbádot. Mivel a főszerepre eredetileg kiszemelt olasz sztár, Vittorio de Sica szerződtetése túl költséges lett volna, Szindbádot végül Latinovits Zoltán játszotta el. Boldogok lehetünk, hogy így alakult.
Szinte előzmény nélküli, és talán azóta is példátlan alkotás a magyar filmtörténetben a Krúdy Gyula történetein alapuló Szindbád, Huszárik Zoltán első nagyjátékfilmje. Annak, hogy ez így alakult, számos oka van. Az addig csak rövidfilmeket jegyző, a nagyközönség előtt lényegében ismeretlen rendező személye mellett részben Sára Sándor operatőré az érdem.
Huszárik már régóta dédelgette a tervet, hogy filmet készítsen Krúdy különleges hangulatú történeteiből. „Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba, fanyar borokba – mondta egyszer a Szindbád-novellákról. – Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg: a hangja is több szólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szeméremet.”
Bár a filmgyárban sokan lehetetlen vállalkozásnak minősítették a Szindbád filmre vitelét – a forgatókönyvet is csak ötödjére fogadták el végül –, Huszárik Zoltán rátalált arra a filmnyelvre, amellyel vászonra tudta vinni ezt a sajátos atmoszférájú, inkább hangulatokon alapuló világot. Ebben segítette Sára Sándor, aki először nem is akarta elvállalni a munkát, de a rendező még a forgatást is eltolta a kedvéért, megvárva, hogy hazatérjen egy párizsi tanulmányútról.
Érdemes volt várni. A Szindbádban kép és szöveg csodálatos harmóniába forrt, a film vizuális világa pedig formabontó volt a bevillanó jelenetekkel és a káprázatos színekkel.
Az 1972-es velencei filmfesztiválon egyszerre játszották a filmet a Mechanikus naranccsal és a Marguerite Duras írónő által rendezett Nathalie Grangerrel, mégis sokak figyelmét elsősorban a Szindbád ragadta meg. A Film, Színház, Muzsika akkor idézett is több kritikából, így a Messaggero Veneto recenziójából: „Ragyogó, a nézőre ható képi művészettel alkotott film. Nem lehet hidegnek maradni ilyen ihletett fotogrammák szépségével szemben (…) A kép iránti fogékonyság már másokat is megkísértett, de a Szindbád szerzője a legelsők közé tartozik. S nem szabad megfeledkeznünk Sára Sándor csodálatos, művészi felvételeiről sem.”
A Szindbád színvonalát az operatőrön és a rendezőn kívül a fantasztikus színészgárda is emelte. Pedig először úgy volt, nem is Latinovits Zoltán játssza majd a főszerepet: Huszárik egy római vendéglőben leült beszélni a szerepről Vittorio De Sica színésszel és neorealista rendezővel. Ő örömmel vállalkozott volna a feladatra, de egyfelől feltételül szabta, hogy ez esetben a fia írja a film zenéjét – ebbe Huszárik bele is ment volna –, másfelől pedig közölte, hogy csak a szokásos gázsiját kéri. Ő ezzel nem akart rosszat – ám a rendező felmérte, a sikeres és híres De Sica szerződtetése képtelenség.
Ez a mi szerencsénk, mondhatnánk: az akkor jóval fiatalabb Latinovits olyan meggyőzően helyezkedett az öregedő, „szent, megunt életére” visszatekintő főhős szerepébe, hogy azt De Sica sem szárnyalhatta volna túl. Latinovits mellett jelentős szereplő akkori élettársa, Ruttkai Éva, továbbá Dayka Margit, aki Majmunka bőrébe bújt. Ő egy interjúban elmondta: „Krúdy munkáit minden második esztendőben első betűjétől az utolsóig végigolvasom. S mindig úgy érzem, mintha csak most ismerkednék vele. Mintha együtt változna a korral, szemléletünkkel, az eleven élettel.
Fiatal koromban megesett, hogy a sok Krúdy-ízlelgetés hatására akarva-akaratlanul az ő szavaival kezdtem beszélni vagy levelet írni (…])Krúdy minden szava magával röpít, minden szavát szívem vérével élem át.”
A film hatalmas siker lett. Ennek egyik lehetséges okáról Bikácsy Gergely érzékletesen így ír: „Az ilyen váratlan siker mindig jelez valamit, valamit, ami a korra is, vagy leginkább a korra jellemző, talán a bemutatott filmnél is inkább – a mozit akkor megtöltő közönségre. ’71 hideg, havas november végén, majd még decemberben hetekig hosszú sorban álltak az emberek a Puskin pénztára előtt, a sor hosszan folytatódott kint az utcán is. Úgy emlékszem, csend volt, míg álltunk a sorban, majdnem azt mondom: ünnepélyes csend. Sűrűn hullt a hó. A vetítés után sem nagyon zajongott senki, sűrű álomból ébredeztünk. Az utókor mindig bölcs, de talán most nem tévedek, ha a Huszárik-film (s vele másfél órára a mozi) „sziget-jellegében” vélem e furcsa jelenség (egyik) magyarázatát.
Mintha kiszakadtunk volna 1971 Magyarországából, mintha útlevelet kaptunk volna egy nem látott, de vágyakozott világba, ahol talán még több a bánat, mint a valódiban, de ezekért a bánatokért érdemes élni.”
Huszárik Zoltán ezután még egy nagyjátékfilmet rendezett, a Csontváryt, 1980-ban, ám egy évvel később, ötvenéves korában elhunyt. (Latinovits Zoltán még fiatalabban, negyvennégy évesen, öt évvel korábban, 1976-ban távozott.) Neve azonban nemcsak a zseniális Szindbád-film miatt őrződött meg, komoly érdeme az is, hogy az addig csak szűk körben olvasott Krúdyt alkotásával újra visszahozta az irodalmi fősodorba. Ha ma Krúdyt olvasunk, azt nem kis részben ennek a kiváló rendezőnek köszönhetően tesszük.
Még több cikk és és videó a témában
A Libri 2019-ben elindított díszkötetsorozatában ezen a télen Krúdy Gyula Szindbád-novelláinak új válogatása, valamint Babits Mihály első regénye, A gólyakalifa várja azokat, akik néhány oldal
„Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez” – Krúdy Gyula munkássága
Krúdy Gyula 54 évet élt, és ez idő alatt megírt közel 60 regényt, valamint több ezer elbeszélést és újságcikket.
Németh Gábor írót, forgatókönyvírót az adaptációk kihívásairól, az irodalom és a film alapvető különbségeiről, és a vászonra vitt remekművekről kérdeztük.
„Legtöbbet persze a nők álmodják” – Szindbád, az álmok hajósa
Krúdy Szindbádja nagy természetű, mélabúra hajlamos, nő- és életimádó bölcs, akiben nem nehéz felfedezni a szerző alteregóját.
