Hiába írt egy vitathatatlan klasszikust, még életében elfelejtették Elaine Kraf írónőt a The New Yorker izgalmas cikke szerint. A 72. utca hercegnője szerzője közel tíz éve, 2013 nyarán halt meg, de a lap szerzője, Hannah Williams szerint egy jelentősebb sajtótermék sem szentelt neki nekrológot, de még kisebbek sem igen említették őt. Pedig festőként is ismerték, íróként pedig több más mű is kötődött a nevéhez, mégsem maradt meg köztudatban. A The New Yorker most kísérletet tett rá, hogy feltámassza emlékezetét, és az olvasók figyelmébe ajánlja munkásságát.
Annál is inkább, mert megjelenése évében, 1969-ben számos elismerésben volt része az első regényének. A The New York Times kritikusa, Shane Stevens rendkívüli teljesítményt emlegetett az I Am Clarence kapcsán, varázslatosnak nevezve a kötetet. Szerinte a szavak ritmusa, a kifejezőerő pontossága, a részvétel öröme mind hozzájárulnak a regény költőiségéhez. Két évvel később pedig a Los Angeles Times is azt írta, hogy fejezetei erőteljesek, felkeltik az olvasó érdeklődését, megragadják a képzelőerejét.
Hiába, a kötet már éppúgy rég nem elérhető, ahogy a rá következő kettő sem.
Egyedül a negyedikként, egyben utoljára kijött A 72. utca hercegnője maradt fenn, de hiába a siker, az utóbbi több mint harminc évben Kraf már nem publikált semmit. Williams is véletlenül futott bele utolsó kötetébe, amikor a hetvenes-nyolcvanas években született kísérleti regényeket keresett írónőktől. Egy regényíró barátja ajánlotta neki Krafot, aki egy kritikus ismerősétől hallott róla, míg ő Joshua Cohen írótól hallotta a nevét: a szerző máris úgy érezte, mintha egy regénybe csöppent volna. A 72. utca hercegnője egy bipoláris manhattani művészről szól, aki többek közt mandarinokról, barna teáskannákról és könyvekről fest képeket. A regény pedig leginkább az ő mániás epizódjait meséli el.
Hiába viszont a korszakos mű, a következő könyveit már nem tudta kiadatni a New Directions-nél, akik hasonló művet akartak volna látni, mint az utolsó. Kraf két regénybe is belekezdett, ezeket a kiadó legalább kétszer át is íratta volna vele, ő pedig megpróbálta, de hiába, úgyhogy inkább elhallgatott. Közben viszont továbbra is írt, élete vége felén egy színdarabon dolgozott, de Alzheimer-betegsége miatt már nem tudta befejezni. Lánya a 2011-es halála óta sem tudta még kellő alapossággal átrágni magát a kéziratban maradt munkákon.
A világ pedig nem is várta akkora érdeklődéssel ezeket, mint mondjuk J. D. Salinger esetében. A The New Yorker cikke talán segít abban, hogy ez változzon.
Magyarul mindeddig nem jelentek meg művei, és említést is csak egyszer kapott a Helikon 1987/1-3. számában Abádi Nagy Zoltántól: „Bővíthető lenne tehát a sor a Fiction Collective több, figyelemre érdemes szerzőjével. Íme néhányan közülük, egy-egy regénypéldával: B. H. Friedman (Museum, 1974), Jerry Bumpus (Things in Place, 1975), Thomas Glynn (Temporary Sanity, 1976), George Chambers (0 Null Set, 1977), Elaine Kraf (Find Him!, 1977), Leon Rooke (The Broad Back of the Angel, 1977), David Porush (Rope Dances, 1979).”
