Nádast olvasni jó szórakozás – írta Esterházy Péter a Nádas Péter prózáját bemutató „…testének temploma” című kötet fülszövegében. Ha véleményét kiegészítjük az említett könyv, Bazsányi Sándor irodalomtörténész munkájának alcímében szereplő fogalmakkal – erotika, irónia és narráció – máris megfelelő alapot kapunk, ahonnan felfedezhetjük a Kossuth-díjas író életművét. Nádas Péter október 14-én lesz 80 éves – nem mellesleg bő egy héttel az idei irodalmi Nobel-díj bejelentését követően, amelynek ismét nagy esélyesei között emlegetik –, az évforduló pedig szinte kötelező számvetésre készteti az olvasót. Hogyan vált a magyar (és az európai) irodalom egyik legjelentősebb alkotójává az Egy családregény vége, az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek szerzője?
„Életem valószínűleg első, gyakorta visszatérő emlékképe egy budapesti bérház sötétből felvillanó lépcsőházi fordulója, amint repülünk a hidegen fellángoló fal felé, és belezuhanunk.” Világló részletek című, 2017-ben megjelent memoárja elején Nádas a Damjanich utcai (ideiglenes) otthonuk 1944-es lebombázását idézi fel. És az emlékezés gyújtópontja irodalmi szempontból is jelentős pillanatnak bizonyult.
„Amikor erre a legelsőnek vélt lépcsőházamra gondolok, akkor jönnek sorban a lépcsőházak, életem valamennyi lépcsőháza jön vele, ezzel az elsővel. (…) Valakinek a karján zuhanok, magasan a lépcsők fölött zuhanok ebben a minden bizonnyal első lépcsőházamban. Repülünk a levegőben. Valószínűleg a fejemet is forgatom, ideges madárka, mindent látni, vészhelyzetben, de nincs hozzá vészérzetem, biztonság az alapérzetem, helyesebben épp ezt az alapérzetet keresztezi a kivételesség, a nem kiszámíthatóság meglepő érzete. Szemmel tartani. A képek gyors egymásutánja követi a vészhelyzet tulajdonképpen semleges, közel sem felzaklató élményét, mondhatni, most fogom megalapozni a tudatomban a vészhelyzet fogalmát, látom a lépcsőház hatalmas falsíkját, látom a lépcsőforduló közeledő falának akadályát, a rövid, hideg felvillanásoknak hála, lelátok a korlátok között a mélységbe: előtűnik a sötétből és eltűnik a sötétben a mélység. (…) A látható világ fokozatos kimúlásának mozgóképe maradt fenn. Ahogy a látható világ átadja magát az elsötétülésnek. A fogalmiság előtti világlátás szépsége ma is lenyűgöz, ami egyben érzet, kéz a kézben a teljesség érzetével.”
Amikor „az amerikai légierő 300 négymotoros nehézbombázóját egy felhőktől takart sziléziai célpont helyett Budapest fölé vezényelték az angolszász szövetségesek” Nádas Péter még nem volt két esztendős. Tizenegy nappal korábban lépett életbe a rendelet, „amely kötelezővé tette a zsidóknak, hogy sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek, a Pozsonyi út 12. számú házat pedig csillagos házzá nyilvánították. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy szobára lehetett igénye, s ezzel a lakásunk meg is szűnt a mi lakásunk lenni.” Anyja ekkor hamis papírokat szerezve a költözés mellett döntött, így kerültek a Damjanich utcába, ahol néhány nap múlva a bomba „egyszerűen leszelte” a ház egyik felét.
A családi elbeszélések, a levéltári anyagok és az emlékek több ponton eltérnek egymástól, és ez a széttartó narratíva a „világló részletek” feltárására késztette Nádast.
Saját múltjában indított nyomozásának tétje jóval nagyobb volt a bombázás pontos meghatározásánál, megmenekülése ugyanis az emlék felidézésében és a folyamatos önvizsgálatban voltaképpen az íróvá válás szimbólumaként is értelmezhető. Mintha a sötétség felé repülve, a felvillanó fények között született volna az író.
Nádas Péter a nyilas hatalomátvételt követően édesanyjával Bácskába, majd Újvidékre menekült, apja és nagybátyja egy Pozsonyi úti ház pincéjében bujkáltak, és gyártották a hamis papírokat, sok ember életét megmentve a dokumentumokkal. A Világló részletek megjelenésére szervezett városi sétán az író elmondta, szülei illegális kommunistaként „1945-ig bátor emberek voltak”, ám amit utána tettek, az elfogadhatatlan volt, még saját maguk számára is. A fordulatot követően mindketten vezető beosztásba kerültek, a család 1950-től a Szabadság-hegyen élt. Anyja 1955-ben hosszú betegséget követően meghalt, apja pedig 1958-ban öngyilkosságot követett el, Nádas Péter és hat évvel fiatalabb öccse, Pál a nagynénjük, Aranyossi Magda gyámsága alá kerültek.
– A diktatúrát majd mindenki sikeresen becsapta, csak éppen igen kevesen figyelték meg közben a saját öntévesztésük működését. Hogy az ember a diktatúrában a túlélés és a nyerészkedés feszültségében él, örökösen mást mond és mást gondol, aminek van ugyan önös célja, önös értelme, de az így támadt zűrzavart már nem értelmezi. Nem veszi tudomásul, hogy mivel fizet a túlélésért vagy kinek mivel fizet. Az egész élete a túlélés vágyára van kihegyezve, de a saját hazugságain elég nehéz túllátnia – fogalmazott Nádas a Jelenkornak adott 2006-os interjújában.
A diktatúra tapasztalata átjárja az életművet, a személyes viszonyok, a párbeszédek, de még a legapróbb mozdulatok sem függetleníthetők a hierarchia torzulásaitól, az elnyomás testekbe kódolt rendszerétől.
És ennek az irodalmon és a diktatúrán túlmutató következményeivel a mai napig számolnunk kell. Nádas értelmezésében 1956 mint kiinduló- és végpont adhat magyarázatot minderre. – Azt kell mondani, hogy a magyar forradalom az utolsó európai forradalom. A forradalmak több évszázadra nyúló korszakának romantikus és idealista történetében kínos és véres lecsengés. (…) Nincs tovább, a magyar forradalom emléke ezért halott. A megtorlások éveit túlélte az emblémája, de csak a legprimitívebb antikommunista propaganda mementójaként élte túl, paprikajancsiként, memento moriként, a békés koegzisztencia hamis idilljét azonban még az emblémája sem élte túl. S ilyen értelemben a politikai gondolkodás számára nemcsak jelentős cezúra, hanem jelentős veszteség” – írja a Világló részletekben. – A pragmatikus gondolkodás ellenfele és vitapartnere vérzett el a magyar forradalommal. A forradalmi változások hagyománya nélkül a konformitás és az opportunizmus hagyománya maradt meg, s ennek az önmagában csúfos hagyománynak a jegyében nem tud se a respublika, se a demokrácia sérülékenységéről gondolkodni az ember.
– Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom. – Ezzel a bekezdéssel zárja a memoárt, amely a családtörténetben az ország elnyomással, kiszolgáltatottsággal és hallgatással teli történelmét is feltárta, és értelmezési lehetőséget kínált a jelenkori állapotok megértésére.
Nádas tizenhat évesen félbehagyta tanulmányait, és fényképész szakmunkástanulónak állt. A Nők Lapjánál dolgozott gyakornokként, majd a Pest Megyei Hírlap munkatársa lett.
A fényképészet végigkísérte írói pályáját, műveinek képi ábrázolását, a megfigyelések pontos részleteit és a megörökítés vágyát aligha függetleníthetjük a fotózástól.
A memoárhoz hasonlóan Világló részletek címmel (és az Egy agg fényképész búcsúja az analóg fotográfiától alcímmel) az Új Forrásban, 2010-ben megjelent esszéjét olvasva egyértelművé válik, hogy a fotóművész és az író tekintete miért nem válaszható el egymástól: „Ha a figyelem semleges, ha éppen semmit nem akarunk, még csak nézni sem, akkor önkéntelenül, ösztönösen követjük a fény és az árnyék útjait. A másodperc töredék idejében mérjük fel a tér legsötétebb és legvilágosabb foltjait. Viszonylatként fogjuk fel a térben elhelyezkedő tónusbeli különbségeket. Tónusok vezetnek a tárgyi perspektívák rengetegében a legsötétebb és a legvilágosabb között. Felületek, amelyek a fényforrás fényét tükrözik, szórják, eltakarják, különböző mélységű és különböző minőségű árnyak tömegét vetik. Olykor tónuskülönbségek végletei között hányódunk, ilyenkor a legsötétebb és a legvilágosabb kettőssége irányít. Tényleg a szempillantás töredéke, ennyi elég, az észrevételt szorosan követi a felismerés, s a felismerés pillanatában kész a kép.”
1967-ben jelent meg első kötete, A Biblia, egy évvel később Kisorosziba költözött, ott írta az Egy családregény vége című regényét, amely azonban csak 1977-ben jelenhetett meg. Veiszer Alinda műsorában az író idén májusban elmondta, hogy a hatvanas-hetvenes évek szilenciuma, vagyis a kilenc év hallgatás a „diktatúra válasza volt”, ebben az időszakban a „fekete seggűek” közé tartozott: „Abban a kilenc évben egy sorom sem jelenthetett meg, de azonkívül sem lehettem jelen. A könyveim is csak nagyon alacsony példányszámban voltak megtűrve. A ‘60-as évek közepe és vége felé volt még egy-két megjelenésem, de ennyi.” Ugyanebben a beszélgetésben idézte fel, hogy az állambiztonság megpróbálta beszervezni: útlevelet ajánlottak neki, cserébe jelentéseket kértek.
A hetvenes években az Emlékiratok könyve című monumentális munkáján dolgozott, 1979-ben feladta állását, hogy minden idejét a regénynek szentelje.
1983-ban eladta a kisoroszi házat, a következő évben élettársával – későbbi feleségével, 1990-ben házasodtak össze –, Salamon Magdával a Zala megyei Gombosszegre költöztek, azóta is ott élnek. Kertjükben áll az a hatalmas vadkörtefa, amelyet az író egy éven át minden nap lefényképezett, és amely kiemelt szerepet kapott a Saját halál című kötetében is.
– Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem – így kezdődik a címben foglalt „saját halál” leírása: Nádas Péter 1993. április 28-án szívinfarktust kapott, az orvosoknak újra kellett éleszteniük. A végső határ tapasztalatát elbeszélő szerző egyszerre éli át a rohamot, és láttatja magát kívülről, mint az életből kifelé tartó szereplőt. Ez a kettős nézőpont szinte felszámolja a regény idejét: „Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni. A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.”
A kötet mégsem hagyja, hogy elmerüljünk az időtlenségben: minden második lapon a vadkörtefáról készült fényképek tűnnek fel, a változó évszakok szerint megörökített fa pedig a pillanatok egymásutániságával az idő múlását állítja szembe az „űrélménnyel”. Megtörik tehát a halál véglegessége, a természet változása az élet elbeszélhetőségét feltételezi. (Nádas fotóiból 2003-ban Egy vadkörtefa címmel rendeztek kiállítást a Mai Manó Házban.)
Két monumentális regénye, az 1986-ban megjelent Emlékiratok könyve és a közel két évtizeddel későbbi Párhuzamos történetek összesen több mint kétezer oldalon keresztül vezeti téren és időn át olvasóját.
Előbbi a magyar irodalom posztmodern tendenciáit összefogó „prózafordulat” egyik meghatározó alkotása, a „Péterek nemzedékének” alapműve – Esterházy, Nádas, Hajnóczy és Lengyel Péter hetvenes-nyolcvanas években született munkái jelölték ki az írásművészet új irányait –, utóbbi pedig egy roppant terjedelmű kísérlet az élet elbeszélhetőségének megragadására. Amíg az Emlékiratok könyvére egyértelműen az életmű csúcsaként hivatkoznak a kritikusok, a Párhuzamos történetek komoly zavart okozott a bírálók körében.
– Az első olvasás után csúnyán frusztrálódtam: még ha élvezkedve is, hiába olvastam el ezerötszáz oldalt, nem derült ki semmi. Az író egyszerűen cserbenhagyott, nem is egyszer, s rendszerint akkor, amikor a legszebb vagy legizgalmasabb. Felcsigáz, aztán egyszer csak ott hagy, hoppon maradok, mehetek a szereplők után a transzcendenciába – írta a Holmiban megjelent kritikájában Radics Viktória. A háromkötetes, a „rövid XX. századot” (az első világháborútól a Szovjetunió felbomlásáig) végigjáró, szereplők tucatjait felvonultató mű Radnóti Sándor esztétát is választás elé állította: „A nagy teljesítménynek kijáró tisztelettel követtem Nádas Péter művészi radikalizmusát, amellyel mélyre ható módon és alapos okkal szakított az európai humanizmus hagyományával. Igent mondok a regény világára, amely e hagyomány hatalmas provokációjaként, ellenpróbájaként gyarapítja a létről való tudásunkat. De – az esztétikai ítélettől függetlenül s mégsem elhallgatható módon – nemet mondok világnézetére.”
Ha a két mű közös pontját keressük, a szöveg erotikájánál nyilvánvalóbbat aligha találunk. Nádas írásaiban a testek egymáshoz való viszonya határozta meg a külső, tárgyi világot. Az események az érintkezéseken keresztül tárulnak fel, ismét Radnóti Sándort idézve: „szereplői a test nyelvén beszéltek egymással, vagy ha nem, az író tárta fel testbeszédüket”. Az érzékiség azonban nem csak az érintés, az erotika és a szexualitás szintjén értelmezhető, de az erőszakén is: az alávetettség és felülkerekedés kegyetlen játszmái is a testek viszonyaiban jelennek meg.
Ebből az irányból olvasva máris kevésbé tűnik megdöbbentőnek Nádas legújabb, Rémtörténetek című regénye, amely első látásra talán kilóg az életműből,
ám ha az érzékiség felől közelítünk, felfedezhetjük a testek szükségszerű és a korábbi művekből ismerős kíméletlenségét. A Dunakanyarban játszódó, néhány napot felölelő regény szereplői archetípusok, a falu örök érvényű lakói, akiknek útját a bűn felé a kiszolgáltatottság, a reménytelenség és az erőszak jelöli ki.
A krimi eszközeit a paródiáig elrajzoló, mégis a címéhez méltó módon hátborzongató kötet nem nyit új távlatokat a szerző életművében, de ismét igazolja Esterházy Péter tételét, hogy „Nádast olvasni jó szórakozás”.
Kiemelt kép: Máté Péter
