Nevezhetjük-e nyelvészeti sci-fi-nek az Afáziát? Az egyszer biztos, hogy Baráth Katalin regényéhez nem árt az előzetes felkészülés. Egykori bölcsészhallgatók lelkesen ismerhetik fel az olyan elnevezéseket, mint amilyen a Pragmatika, a Szemantika, esetleg a Szintaxis.
A jövőben járunk, amikor fajunk már kénytelen volt maga mögött hagyni a Földet, sőt, egykori embervoltát is. Ez nem csak olyanokban mutatkozik meg, hogy ábrándozva gondolnak vissza a földi hegedűszóra, sőt, a könyvek létezésére is, még csak nem is pusztán annyiban, hogy akár három méteresre is nőhetnek, vagy hogy harminckét fokra mint rendes testhőmérsékletre hivatkoznak.
Nem: a két vezető hatalom, Demokrácia és a Háló Birodalom tagjai feledték már nyelvüket is, szavaik elcsökevényesedtek, az eredeti állapotát rendkívüli módon őrző moyer nyelv pedig kábítószerként hat rájuk. Már egy szépen egyeztetett mondattól delejes állapotba kerülhetnek, ha pedig még verset is szavalnak előttük, azzal könnyedén a másvilágra lehet küldeni őket.
Afelől, kik is ezek a rendkívüli lények, már a bevezető mottók sem sok kétséget hagynak. Mondjuk, a közismert Isaac Asimov-idézet: „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a Földön: emberek és magyarok”. Nos, Új-Washingtonban már annál is inkább meg lehetnek győződve erről, a szóbeszéd viszont már igen nehezen terjed, hiszen nincs komplex nyelv hozzá, ráadásul még a gondolatokat is változatos módokon monitorozzák. Olvasó legyen a talpán, aki könnyen kiigazodik a kéregtűk és tudatszkennerek rengetegében.
Az Afázia valóban megdolgoztatja a befogadót, néhol talán már túl sok is lesz a bevezetett fogalmak burjánzása.
Ezeket persze rögtön behelyettesítjük saját fogalmainkkal, mondjuk a normórát vagy a normpercet, de egy idő után belefáradhatunk az olyan új kifejezésekbe, mint a dincsmártás és lézlámpás, a miniheli és a morfkés, a roppó, a krizalit és a kriokripta. Persze, szórakoztató kvíz is összeállítható abból, hogy a földi megfelelőjük nevére egyáltalán nem utaló szavak milyen tárgyat jelölhetnek.
Izgalmas kísérlet ez azért is, mert a sci-fi műfajától más társtudományok, különösen a fizika vagy épp matematika behozatalát szokhattuk meg. Az Afázia pedig megmutatja, hogy egy disztópiában a nyelvészet nagyon hasonlóképp tud működni, mint a különféle reáltudományok. Hogyan viszonyulunk voltaképpen a nyelvhasználathoz? Tudjuk egyáltalán, a civilizáció szempontjából milyen fontos, hogy nyelveken szólalunk meg? És hogy mennyit romlanánk, ha ez a sokszor csupán eszköznek tekintett lehetőség nem állna rendelkezésünkre? Érdekes szempontok lehetnek ezek is, amikor Baráth Katalin regényét olvassuk.
Amely persze feszült sci-fiként is nagyszerűen működik,
még ha a szereplők váltakozását időnként nem könnyű követni. De már az ő neveikre is felkapjuk a fejünket, Hernádtól és Siótól kezdve egészen a Lingvistáig. Baráth Katalin sokszínű szerző, jelentkezett már thrillerrel és az Osztrák-Magyar Monarchiában kalandozó krimisorozattal, most pedig disztópikus sci-fivel. Sokan felfigyeltek az Afáziára, így annál is kíváncsibbak lehetünk, a reklámipartól a forgatókönyvíráson át a történészkedésig mindent kipróbáló szerző mivel fog előállni legközelebb.
