Tartozom egy vallomással: bár irodalom fakultációra jártam a gimnáziumban, utoljára érettségi környékén olvastam verseket. Mindig elintéztem a kifogással, miszerint még érnem kell ahhoz, hogy igazán értsem őket. Ennek ellenére boldogan vettem a kezembe Szöllősi Mátyás új verseskötetét. Egészen tágan értelmeztem a kötet címét; életemben először végre elgondolkodtam, mit is jelent számomra az a szó, hogy „szabad”. Úgy döntöttem, arra használom újdonsült szabadságomat, hogy elvárások és prekoncepciók nélkül élek meg minden érzést olvasás közben. Ezekről az érzésekről, a versek mögött megbúvó személyes élményekről, valamint a költészet és a fotográfia kapcsolatáról beszélgettünk a szerzővel.
Az új kötet igazán mélyre megy, többek között a pusztulás, az elmúlás vagy különféle traumák állnak a versek középpontjában. Ezzel szemben a kötet címe, a Szabad egy igen pozitív üzenetet hordoz. Hogyan értelmezhető a cím és a témák kettőssége?
Valóban sokféle téma megjelenik a kötetben, amely négy összefüggő, ugyanakkor jól el is különíthető ciklusra tagolódik. Az első a Kamaszkor, mely a felnövés, testi és szellemi fejlődés folyamatát mutatja be. A második a Gyulladás, ami egy betegség igen szikár és pontos lenyomata. Ezt követi a Noktürn című ciklus, ahol az emberi test, pontosabban két test találkozása, két ember egymáshoz való viszonya (ami lehet akár egy szerelmi viszony is) kerül a középpontba. A negyedik ciklus a Szégyenlős álmok, amely összefoglaló ciklusként is értelmezhető, mitológiai, biblikus témák vagy általam kedvelt alkotók, illetve az alkotók által megjelenített szereplők, alakok újragondolása.
A kötet címe, a Szabad gyakorlatilag az egyes ciklusokban feldolgozott témák és az azokkal való foglalkozás összefoglalása. A különféle fájdalmas, traumatikus élményekből való kijutást, az azoktól való megszabadulást jelenti. Egyértelmű utalás arra, hogy valamin túl vagyunk, megküzdöttünk valami nehézzel.
Mondhatjuk, hogy nagyon erős személyes élmények is megjelennek ezekben a versekben?
Igen, de a versekben megjelenik sok olyan történet vagy élmény is, ami személyesnek tűnik, de valójában fikció. Természetesen az ilyen témákkal való foglalatosság, és az, ahogyan írok róluk, abból ered, hogy vannak, például a betegséggel vagy mondjuk a természetjárással kapcsolatosan, igen erős tapasztalataim, amelyek képessé tettek arra, hogy megírjam, ilyen formában, ezeket a verseket.
Számodra miben más verset írni, mint prózát? Hogyan alakul a két folyamat?
A két alkotói folyamat teljesen más, bár a verseim narratív jellege, vagyis az, hogy történeteket mesélnek el, már kifejezetten a prózai művek irányába mutatott egészen korán. Ugyanakkor más lelkiállapot és másfajta időráfordítás is szükséges a két alkotói folyamat esetében. Nekem egy vershez szükségem van valamilyen felvillanásra, intenzív külső hatásra, egy képre, ami elindítja bennem a késztetést, hogy szavakba kell öntenem azt, ami (bennem) kialakul. Ez előfordulhat a próza esetében is, de ott az ember hosszabb távban gondolkodik, kigondol egy történetet, jegyzeteket készít, folyamatosan dolgozik rajta. A prózához napi szinten oda kell ülni és dolgozni kell vele. A verseknél is lehetne így csinálni, de én nem ez az alkat vagyok. Nem érzem úgy, hogy minden egyes nap verset kellene írnom.
Milyen gyakorisággal írsz verset?
Ez teljesen változó. 2010-ben és 2011-ben egymás után megjelent két verseskötetem (az Aktív kórterem és az Állapotok), akkor rengeteg verset írtam, de az elmúlt 15 évben, amit a mostani kötet összefoglal, volt olyan, hogy egy éven keresztül nem írtam verset. Általában nem ez a jellemző, majd’ minden évben írok verset, de ez egy nagyon összetett kérdés, mert függ attól is, hogy mennyi időm van, milyen lelkiállapotban vagyok, milyen dolgok foglalkoztatnak éppen, mennyit utazom, mi az, amin épp dolgozom a versíráson kívül.
Olyan is akad, hogy van egy téma, amivel régóta foglalkozom és egy idő után késztetést érzek, hogy leüljek és megírjam verses formában, de az is előfordult már, hogy ugyanazt a témát feldolgoztam így is, úgy is. Ilyen például az Illegál története, amit először verses formában írtam meg, s később úgy éreztem, több, másfajta figyelmet is érdemel, és így született a kisregény.
Említetted a verseid narratív, történetmesélő jellegét. Ez hogyan függ össze, ha egyáltalán összefügg a fotóriporteri munkáddal? Milyen kölcsönhatás van a költészet és a fotózás között?
Először a lírával kezdtem el foglalkozni, 18-19 éves koromban, ebből fejlődött ki a dráma és a próza iránti érdeklődésem. Mindig is fontos volt számomra a vizualitás, illetve a narratív szemlélet már a kezdetekkor jelen volt, innen ered a fotográfia iránti érdeklődésem is, a ciklusokban gondolkodás. Már gyerekkoromban gondoltam arra, hogy az erdélyi vagy a kárpátaljai tájat vagy ott élő embereket fényképezzem, de nem hittem, hogy ez olyan összetett formában megvalósul majd, ahogyan most dolgozom ezekkel a témákkal. Egy idő után a költészet és a fotográfia egymásra hatva fejlődött tovább.
Mindkét területen rendkívül fontos a képalkotás: tudni kell sűríteni, tömöríteni, fókuszálni egy olyan dologra, ami nagy valószínűség szerint soha többet nem tér vissza. Ebben segít a fotózás, ugyanis a fotóriporteri munkám során szerzett tapasztalataimon keresztül máshogy látom a szövegeket, a saját verseimet, és azt is, hogyan kell a lehető leglényegretörőbbnek lenni akár néhány szóban.
A kötet borítóján is a saját fotód van, egy erdélyi tájat ábrázol. Miért pont ezt választottad? Illetve a kötetben is megjelenik a természethez való viszonyod, ez hogyan alakult az életed során?
Régóta vonz a természet, már gyerekként is vonzott, de a hozzá való viszonyomban nem régóta vagyok igazán tudatos. Gyerekkoromban sokat utaztam, már a 80-as, 90-es években láthattam a tengert, de azt gondolom, a fotózásnak köszönhetem, hogy mélyebb, komplexebb szemlélettel tekintek most a természetre. Ekkor kezdtem más szemmel nézni a körülöttem lévő tájat, sőt, a fotózás hozta magával azt is, hogy egyáltalán elindultam bizonyos helyekre, Szibériába, az Urálba, Indonéziába (Kárpátalján például már korábban is dolgoztam, nem csak most, a háborús helyzetben).
Igen, a saját fotóm alapján készült a borító. A kötet címével szorosan összefügg a kép mondanivalója, tartalma, ugyanis a természetben megtapasztalható szabadság, a csend, az átlényegülés nagyon erős kapcsolatban áll a címmel. Másrészt pedig van jó néhány olyan vers elszórva a kötetben, amelyek a természetben átélt élményeimet dolgozzák fel.
Ez a kötet egy nagyon hosszú időszakot ölel fel és zár le, összesen 15 év verseiből válogattatok. Hogyan változtál ez alatt az idő alatt, hogyan látod magadat most? Mi a legfontosabb változás az életedben?
Úgy érzem, nagyjából 15 éve írok olyan verseket, amelyek rendben vannak. A legrégebbi, kötetben szereplő vers 2007-ben született, a Gyulladás ciklus egyik verséről van szó. Előtte, 2006-ban kezdődött egy betegség, ami bizonyos értelemben visszaköszön ebben a ciklusban, aminek a dokumentációját olvashatjuk. Persze ez nem csak rólam szól, sok olyan visszajelzést kaptam, hogy kiolvasható belőle rengeteg olyan mozzanat, amit a környezetemben élők is megéltek a saját betegségeik, egészségügyi problémáik kapcsán.
15 évvel ezelőtt versenyszerűen, magas szinten sportoltam, ami megszakadt a betegség miatt, akkor teljesen át kellett értékelnem az életemet. Elsősorban a szellemi tevékenységre helyeződött át a fókusz, azóta foglalkozom komolyabban az írással. Az elmúlt másfél évtizedben tehát alapjaiban változott meg az életem, a szemléletem, mindez nagy hatással volt az irodalmi tevékenységemre is.
Sokat mesélsz arról, hogy nagyon megviselt a betegség, voltak pillanatok, amikor nagyon súlyos állapotban voltál. Hogyan hatott rád mindez, hogyan dolgoztad fel az életveszélyt?
Volt olyan időszak az életemben, amikor mások visszajelzései, aggódása vagy kérdései éreztették velem, hogy nagy a baj. Ebben a helyzetben egy tekintetből ki tudtam olvasni a saját állapotomhoz kapcsolódó rossz érzéseket, és a környezetemben élők helyettem vagy velem együtt érzett szégyene is komoly teher volt.
Kerültem olyan helyzetbe, ahol felmerült annak a lehetősége, hogy nem fogom tudni kontrollálni a történéseket vagy olyan helyzet áll elő, amelyből nincs visszaút. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy volt egy olyan pillanat a betegség alatt, amikor eldöntöttem, ez nem maradhat így, elegem van a betegségből, gyógyulni akarok. Napra pontosan nem tudom megmondani, mikor történt ez, de most is fel tudom idézni, mit éreztem akkor.
Mindezek hatására megváltozott a gondolkodásom, az emberekhez való viszonyom, és az is, hogy mit engedek meg magamnak, illetve másoknak velem kapcsolatban. Meg kellett tanulnom nemet mondani, ami számomra nagyon nehéz volt, ugyanakkor azt is megtanultam, hogyan tudok igent mondani. Ma már el tudok fogadni magammal kapcsolatban bizonyos dolgokat, azt, hogy milyen is vagyok, mi az, ami fontos nekem, s hogy nem kell szégyenkeznem.
Nagyon fontos felismerés volt, hogy vannak hibáim, amik nem fognak maguktól eltűnni, megváltozni. Fölismertem, hogy történtek olyan dolgok a múltban, amelyek rossz hatással voltak rám; s hogy én is voltam rossz hatással másokra, de ezek már megtörténtek, nem lehet rajtuk változtatni. A legfontosabb célom az volt, hogy ne csak ezekre figyeljek, hanem nyitni tudjak új dolgok irányába. Számomra ez jelenti azt, hogy szabad lehetek.
Kiemelt kép: Todoroff Lázár
