Sorozatunk első részében Halász Rita és Tompa Andrea könyveiről szóltunk, most pedig Gurubi Ágnes és Selyem Zsuzsa műveit vesszük sorra. Ez a két könyv is bizonyítja: íróink tavaly remek művekkel ajándékoztak meg bennünket.
„Apámnak rengeteg bánata volt, kétszer annyi, mint nagyapámnak, és háromszor annyi, mint dédnagyapámnak. Minden nap nekiveselkedett, hogy eligya a bánatát. Újra és újra. De valahogy nem akart elfogyni az a rengeteg bánat” – írja Szív utca című kötetének elején Gurubi Ágnes. A laza szerkesztésű regény és a szorosra fűzött novellafüzér között ingadozó szöveg több szempontból is rendhagyó családtörténet. A generációkon keresztül öröklődő traumák feldolgozása az anyakeresésben, az apák hiányának felmérésében, az öngyógyításban, és a gyermekek megmentésében ölt testet.
A szerző egyszerre közelít a szereplőihez és tartja magát távol tőlük, mint amikor a kamera kocsizva távolodik, miközben zoomol valamire: a végeredmény a szédítően táguló mozdulatlanság. Ebben a felnyíló megkövültségben találjuk az elbeszélőt, Annát, aki családja tragédiákkal zsúfolt múltjának feltárásában keresi a továbbélés és a történetek átörökítésének lehetőségét.
Az én történetemből hiányoznak a férfiak. Ahogyan az összes női felmenőméből” – olvashatjuk a Szív utca nyitó mondatait. Ez a hiány azonban nem alkotói választás, nem a férfiak szándékos kirekesztése, hanem a traumákkal együtt örökölt vákuum, az apák szükségszerű létezési módja. Sikertelen házasság, váratlan haláleset, börtönbüntetés, alkoholizmus és hűtlenség, a távollét megannyi változata, és mind valamiféle külső kényszerként jelenik meg, mintha a férfiak sorsa determinált lenne, és így a nőké is: önmagukban kell boldogulniuk. Ebben az értelemben tehát alapvetően „női szöveget” olvasunk.
De egy pillanatra sem feledkezhetünk el róla, hogy a férfiak hiánya bánatként öröklődik a nők hat generációján át, ükanyától a gyermekig. „Apa a legjobb barátom. Olyan, mintha egy lélekből készültünk volna, minden érzésem és gondolatom megérti. Bennem a lénye, és az enyém őbenne. Imádom őt, ő az isten, ő van a bőröm alatt, az ereimben, én ő vagyok, vagyis inkább akarok lenni. (…) Rengeteget játszik velem, de egyetlen percig sem vagyok a gyereke. Mindig az a személy vagyok, akire épp szüksége van. (…) Egyvalami biztos, hogy apának én soha nem lehetek elég jó.”
„Érzem magamban az összes női felmenőm erejét, nagyanyámét, anyámét, ott sorakoznak mögöttem, szívósak, állhatatosak, kemények, kitartóak.” Anna számára a génjeiben hordott keménység jelenti talán a legnagyobb kihívást, hiszen az a család történetében kényszerű megkérgesedést, hidegséget eredményez.
„1946 februárjában nagyanyám egyedül marad újszülött kisfiával. Fájdalmánál már csak életbe vetett hite és keserűsége nagyobb. Úgy érzi, vesztesége irgalmatlan igazságtalanság az élettől. Esténként hideg vizet enged egy láthatatlan lavórba, beleteszi tompán lüktető szívét, és otthagyja. Reggelre törékeny jégréteg feszül a lavór tetején, vörös szíve egész elkékül, ellilul, kezével átszakítja a hártyavékony jeget, kiemeli szívét, kifacsarja belőle az összes bánatát, és azzal együtt minden érzését.”
A szív a traumák hordozója, és ebben a minőségében egyszerre lesz fiziológiai, pszichológiai, történelmi és földrajzi szimbólum. A regénybeli női sors origója a nagymama apró Szív utcai lakása, mintha a szív ebből a szoba-konyhából eredve fagyasztaná meg a leszármazottak érzelmeit.
A regény tétje nagyobb egy történet elbeszélésénél, hiszen a múlt feltárása egyben feloldozást is jelenthet: a traumák feldolgozásának hatására talán a fagyos szív is felenged.
Ez ugyanakkor konfliktusokkal teli folyamat, amiben az elődöktől való elszakadás vágya is megjelenik: „Hányszor akartam megszabadulni anyám vérétől”. Hiszen Anna számára az anyai örökség szükségszerűen a gyermekei életét is meghatározza: „Egymásnak adjuk át a fájdalmat. Közös a vérkeringésünk.” És ezt a lelki terheket súlyos betegséggé transzformáló lánya egy üzenete vissza is igazolja: „Nincs bennem gyűlölet, nem akarok fájdalmat okozni, de valamivel meg kell gyógyítanom azt a darabot a szívemből, ami maradt.”
Küzdelmeik nem eltúlzottak, a családi terhek súlya bárkit a mélybe rántana. A genealógia egy felfoghatatlan borzalommal indul, az ükanya meggyilkolásával. „Hirsch Róza holttestét, ami szinte a felismerhetetlenségig megégett, dédanyámnak kell azonosítania.” Az ükanya „hisz Istenben, hisz az életben”, a nyilasok azonban egyikben sem, Kun páter vezetésével 1945. január 17-én kivégzik a Városmajor utcai Bíró Dániel kórház idős betegeit. „Hirsch Róza az első között van, akit hátulról tarkón lőnek, férjét a többi fekvőbeteggel együtt a kórházi ágyon végzik ki.”
Évtizedekkel később Anna az egykori kórháztól néhány háztömbnyire lévő Csaba utcai fagyizóba viszi el a lányát. A jelenetben a leszármazottak élete a tragédiák felé gravitál, mintha a trauma elfogadása lenne a továbbélés egyetlen esélye. „Szeretem ezt a környéket. De nem csak azért, mert Buda környéki lány vagyok. Valahogy húz ide valami, mint egy apró, láthatatlan mágnes, ami megbújik valahol a textil szálai között, elrejtve, és csak akkor érezni, amikor végigsimítod a kezeddel a szövetet, ujjaid finoman tapintják ki a fém hidegségét. Apró szívdobbanás a mellkas környékén.”
Gurubi Ágnes könyve a sokgenerációs családtörténetben idézi meg a történelmi tragédiákat, azokon keresztül pedig a traumák átörökítésének fájdalmát, amelyek a túlélés szükségszerű feltételei. Mintha a múlt terhei nélkül veszélyesen súlytalanná válnánk. A Szív utca ennek feltárása miatt is a tavalyi év egyik legfontosabb könyve.
Gurubi Ágnes elbeszélője a mozdulatlanul táguló térben, Selyem Zsuzsa kötetének narrátorai pedig egy végtelennek tűnő kimerevített pillanatban léteznek: közvetlenül az apokalipszis előtt, vagy rögtön utána. Az első világvége, amit együtt töltöttünk 15 novellája a pusztulás dokumentuma, és emiatt akár ijesztően időszerűnek is találhatjuk, de a történetek túlmutatnak az aktuális fenyegetéseken. Így a pandémia, az ökológiai válság, a klímakatasztrófa és a háborús fenyegetettség is csupán a háttérben sejlik fel az olvasó számára, a szövegek a mindennapok részleteiben megbúvó apokalipszisekre koncentrálnak. Azokra a társadalmi, morális, technológiai és jogi szempontból értelmezhető krízisekre, amelyek már önmagukban megkérdőjelezhetik az emberiség primátusát, összeadódva pedig szükségszerűvé teszik a világvégét.
De Selyem Zsuzsa még ennél is tovább megy az emberközpontú világkép lebontásában, amikor – akárcsak Moszkvában esik című előző kötetében – állatokat tesz meg főszereplőnek, és akár narrátornak is. Egy szamár (Hazárd Baltazár), egy kutya (Mielőtt szétszednétek), vagy akár egy hangya (Hangyák boldogsága) is felmérheti a világot maga körül, hogy tájékoztasson annak állapotáról. Elbeszélésük természetesen emberi nyelven szólal meg, és a vonatkozási rendszereik is humán eredetűek, látásmódjuk azonban távol áll tőlünk. Történeteik az állatmesék hagyományaiból is építkezve egy alapvetően nem emberi erkölcsi rendet feltételeznek, egészen pontosan egy olyan rendet, amelyben élnünk kellene, de amelyet elérni sosem leszünk képesek.
„Nem kell sok a boldogsághoz. Mindig boldogok vagyunk. (…) A Törvényt nem azért szegjük meg, hogy ártsunk magunknak, mint ti, és nem is ábrándozunk róla, mint ti a mítoszaitokkal és mindenféle képzelődéseitekkel” – olvashatjuk a hangya monológját.
A Szíriából menekült kutya pedig ekképp beszél a német menhelyen: „Még hogy jön még kutyára dér! Csak hogy rettegjünk, értitek? Kiszimatoljátok a félelmemet, oké, de hát ti is féltek, körbeálltok engem, készen arra, hogy rám ugorjatok, de érzitek, hogy körülöttetek is állnak, készen arra, hogy rátok vessék magukat, és így tovább, ott vannak körülöttük is, aztán meg azok körül is, onnan már egyáltalán nem látszom, de ti se látszotok, és azok a nagypofájúak se látszanak a hatalmas fegyvereikkel, és tök mindegy, hogy most engem szétszedtek-e, vagy sem, mert ott, ahol mi még csak porszemek se vagyunk, egészen kint, ott van az igazi élet.”
A nézőpont szinte azonnal kijelöli a hierarchiát a novellákban, és az elbeszélő legtöbbször már a megszólalása miatt marginalizálódik, áldozattá válik. Egy olyan erőszak elszenvedőjévé, amelynek elkövetői mintha nem is önmaguktól lennének kegyetlenek, hanem a viselkedésüket az uralkodó világrend határozná meg. Mindegy, hogy a börtöncellában (Ugyan hová?), a parttól biztonságos távolságba ringó hajón (Bibi halállistáján), háborús övezetben (Mu, a menekülő csillag), vagy egy homályos pincében történik (Az a napverte sáv), az erőszak, az alávetettség elkerülhetetlennek látszik. Erőszak nélkül darabjaira hullna a történet, az erőszak miatt pedig darabjaira hullik a világ.
Az utóbbi novella Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versének pandant-ja, a pincebeli gyors együttlét női szemszögből elbeszélt története, ami a vers cinikus-kínos szexuális kalandjába reményvesztettséget, megaláztatást és kegyetlenséget csempész. És talán ez a látásmód jellemzi leginkább Selyem Zsuzsa írásait. Elbeszélői nem csupán észreveszik a megszilárdult rendszeren tátongó lyukakat, de bele is költöznek a hiányba, saját testükkel töltik ki azt. Így az elfogadott szabályok, kánonok és normák szerinti létezésben rejlő tragédiát önmagukban találják meg.
És mindezt egy stilizált nyelven beszélik el, amely az egynyelvűségen belül is megtalálja a bábeli zűrzavar lehetőségét. Az irodalomtörtész szerző a tudományos terminológiát keveri az ironikusan túlpörgetett szlenggel, a valóságshow-k tőmondatokra faragott kifejezésmódját a magas irodalom intertextualitásával, a trágárságot a kulturális utalásokkal. A végeredmény egy nagyon magabiztosan és következetesen kezelt hibrid, amely úgy képes körülölelni a történetet, hogy megalkotottsága és valószerűtlensége miatt el is távolít attól.
