Ugyan mennyi tudunk a távoli földrészről? A kengurukon, a koalákon, illetve a modern nagyvárosokon kívül ismerjük-e a múltját, a tájait, a lakóit? Három könyv, amelyből érdekes, megindító, elgondolkodtató dolgokat tudhatunk meg az ötödik földrészről, és rácsodálkozhatunk sokszínűségére.
Holly Ringland: Szirmokba zárt szavak
Az angol mondás szerint ne ítéljünk meg egy könyvet a borítójáról, ez azonban annyira gyönyörű, hogy nagyon könnyen elfeledteti velünk a fenti szabályt. Ráadásul a sok virág nem öncélú, hanem a történetet illusztrálja és teszi átélhetőbbé.
A minták odabent, a könyv lapjain is folytatódnak, mindegyik fejezet elején a témához illő, újabb és újabb őshonos virággal ismertetve meg minket.
A témaválasztás nem véletlen: akárcsak a főszereplő Alice anyukája, Agnes, a szerző maga is az édesanyja trópusi kertjében nőtt fel Ausztrália keleti partján, felnőttként pedig, ezúttal Alice-hoz hasonlóan, évekig egy ottani bennszülött törzsnél dolgozott, távol a civilizációtól, a sivatag közepén. Ezek a meghatározó élmények ihlették a regény díszleteit, amelyek között kibontakozik a főhős felnőtté válásának története.
Alice nagyon mélyről indul, kész csoda, hogy egyáltalán életben marad őt is, az anyját is folyamatosan bántalmazó apja mellett. A szülei tragikus halála utána a kislány a nagymamájához kerül, akit korábban nem ismert. Új otthona egy csodálatos virágfarm, tele ritka növényekkel és a gondozóikkal, csupa szintén traumatizált nővel. Ők lesznek az új családja, akikkel boldogan élne, ha a nagyanyja nem rejtegetne előle sötét családi titkokat. A titkoknak azonban az a természetük, hogy kiderülnek, így történik ez itt is, mire Alice fogja magát, és elmenekül az ország másik végébe, egy nemzeti parkba.
A családi minták elől azonban nehéz elfutni, így hamarosan egy ugyanolyan domináns és őt leuraló férfi karjában találja magát, amilyen az apja volt. És ezzel ugyanazt a hibát követi el, mint előtte öt nemzedéken át a női felmenői.
A virágokról azt hisszük, csupa szépség kapcsolódik hozzájuk, holott könnyen lehetnek mérgezőek is, ahogyan a szerelem is hozhat boldogság helyett gyötrelmet. A regény árnyaltan mutatja be ezt a kettősséget, miközben végigkísérjük a lány útkeresését, megismerjük a virágok nyelvét, és reménykedünk benne, hogy Alice-ra a múltjánál biztatóbb jövő vár.
Jane Harper: Az elveszett férfi
Bár az előző könyv fejlődésregény, ez pedig krimi, mégis több párhuzamosság fedezhető fel közöttük – túl azon, hogy mindkettő odalent, a földabrosz alján játszódik. Mindkettőnek a szereplői gyerekkori sérüléseket hordoznak, akaratuk ellenére viszik tovább azt az erőszakos magatartást, aminek annak idején elszenvedői voltak, és vezetik le az érzéseiket náluk gyengébb, kiszolgáltatott családtagjaikon. És mindkettőben önálló szereplőként van jelen a táj, ebben az esetben a brutális éghajlatú Queensland.
Mindig elcsodálkozom rajta, emberek miért hajlandók olyan helyeken lakni, ahol más körülnézne, majd nagyon gyorsan elfutna az ellenkező irányba: viharos hullámok csapkodta, kopár szigeteken, hegyi falvakban, jégmezőkön, vagy esetünkben olyan sivatagban, ahol delente 40 fok fölé megy a hőmérséklet, sehol egy fűszál, és a legközelebbi szomszéd sok száz mérföldre található.
Hát nem sokkal jobb lenne Sydney-ben sétálgatni a tengerparton, mint autóval marhát terelni a kegyetlen napsütésben, közben tudva, hogy este le kell kapcsolni a generátort, és gubbasztani a sötétben? Azt még csak elhiszem, hogy ezeknek a gazdáknak száz vagy kétszáz évvel ezelőtt nem volt más választásuk, de a 21. században?
Így gondolja ezt a főszereplő Nathan fia is, aki bölcsen elköltözött innen, és csak karácsonyra jön haza meglátogatni az apját, hogy azonnal egy bűncselekménnyel szembesüljön: a sivatag közepén holtan találják a nagybátyját, távol minden lakott településtől, és távol enni-innivalóval felszerelt autójától, amely megmenthette volna az életét. Mit keresett ott, és hogyan maradt így magára, kiszolgáltatva a hőségnek és a szomjúságnak?
A szerzőt az egyik legígéretesebb ausztrál krimiíróként tartják számon, és a történet valóban ugyanolyan kíméletlen, mint maga a helyszín. Megragad és nem ereszt, amíg el nem érkezünk a tragikus befejezésig.
Graeme Simsion: A Rosie-következmény – Észszerű gyereknevelés
Ha az ember a harmadik kötetnél kezd el olvasni egy sorozatot, az azzal a hátránnyal jár, hogy fogalma sem lesz róla, mi minden történt az előző kettőben. Viszont azzal az előnnyel, hogyha ez megnyeri a tetszését, kedvet kap beszerezni a korábbiakat is (A Rosie projekt, Rosie update). Velem ez utóbbi történt, a szereplőket olyan vonzónak és mulatságosan furcsának találtam, hogy egészen biztosan visszamegyek majd a történetük elejére. Már csak azért is, hogy ne higgyem azt, Ausztráliát csupa traumatizált, bántalmazó, magányos és magába zárkózó figura lakja.
Pedig itt sincs könnyű dolga a főszereplő genetikusnak, Donnak. Nem elég, hogy ő maga Aspergeres, és mint ilyen, nemigen izgatják mások érzései, most a címbeli Rosie-val közös fiukról, Hudsonról is kiderül, hogy autista, emiatt nehézségekkel szembesül az iskolában.
Azt hihetnénk, ha egy könyv ilyen súlyos témákkal foglalkozik, akkor az elszomorító lesz és depresszív. Itt azonban erről szó sincs, a feldolgozás kedves, szívmelengető és humoros.
A vicces helyzetek jórészt abból adódnak, ahogyan Don hétköznapi helyzetekben megpróbál szóba állni a „normális” emberekkel, és többnyire félreértik egymást. Amikor rajta nevetünk, tulajdonképpen saját magunkon nevetünk, és megtanuljuk más szemszögből nézni a világot, mint egyébként szoktuk. Ezzel pedig valószínűleg közelebb kerülünk egy autista (vagy bárki más, az átlagtól eltérő személy) megértéséhez, mintha elolvastunk volna egy szakkönyvet. A rokonszenvesen csetlő-botló Dont hasonlóan szerethető karakterek veszik körül, és ez megnyugtatóan visszaadja az emberiségbe vetett hitünket.
