„Üljünk csak be. Nem szeretek gyalog járni” – Krúdy Gyula kalandos élete

Jómódú ügyvéd apa, szolgálólány anya, varázslatos gyerekkor, korán megmutatkozó tehetség, hatalmas sikerek és a szomorú vég: a 20. század egyik legjelentősebb magyar prózaírójának kalandos és izgalmas 54 év jutott.

Nagy Endre, a magyar politikai kabaré megteremtője egykor újságíróként dolgozott Nagyváradon, ahol Ady Endre, Bíró Lajos és Krúdy Gyula baráti köréhez tartozott. A váradi évekről szóló csodálatos könyvében, az Egy város regényében megírja, hogyan ismerkedett meg Krúdy Gyulával: a fiatal kolléga Debrecenből érkezett a partiumi városba, hogy a helyi lap korrektora és segédriportere legyen. A pályaudvaron a laptulajdonos utasítására Nagy fogadta. Feladata volt többek közt, hogy a havi 70 koronás fizetést kapó Krúdyt eligazítsa a városban, miként jöhet ki ebből az ugyancsak szerény összegből. Ám csakhamar kiderült, hogy Krúdy nem az az ágrólszakadt, spórolós újságírócska, amilyennek Nagy Endre elképzelte.

„Üljünk csak be. Nem szeretek gyalog járni” – közölte a jövevény az őt fogadó kollégával, miután az indítványozta, hogy a pályaudvarról gyalog menjenek a szerkesztőségbe. Az egyfogatú kocsikra rá sem nézett, kizárólag kétlovassal volt hajlandó vitetni magát. Aztán még aznap este hatalmasat mulatott a város legelőkelőbb helyén, a Lloyd kávéházban, ahol francia pezsgőt ivott, és az ott lévőket is megvendégelte. A laptulajdonost éjfél után hívták a vendéglátóhelyről: kora este óta mulat náluk egy „nagyon előkelő külsejű fiatalember”, bizonyos gróf Krúdy Gyula, aki 120 koronás cechet csinált, fizetni azonban nem tud, ezzel szemben azt állítja, Laszky Ármin (a laptulajdonos) fogja állni a számlát. Ők pedig addig nem eresztik ki az épületből, míg ez meg nem történik. Laszky mit tehetett, kiváltotta alkalmazottját.

Stílusos belépő, amely jól jellemzi hősünket. Krúdy Gyula már egész fiatalon megnyerő, környezetét lenyűgöző, az életet élvező férfi volt, akinek nemigen lehetett ellenállni. Annál kevésbé, mert tehetsége már nagyon korán megmutatkozott

– első írását 14 éves korában közölte a Szabolcsi Szabadsajtó, hogy nemsokára országos lapok versengjenek novelláiért, tárcáiért. Már gimnazistaként „sajtóirodát” hozott létre, amely pesti lapokat is ellátott nyírségi hírekkel. (A már idézett Nagy Endre így ír az akkor tizenéves Krúdyról: „…egy nyurga fiatalembert láttam, aki arisztokratikusan begörbített mellel járt, de így is három fejjel magasabb volt nálam. Valami hófehér bolyhos posztóból készült télikabát volt rajta, mintha bárányprémből lett volna kiszabva; ilyet én még sose láttam világéletemben. Aztán sárga cipője volt vörös gumitalppal, ami akkoriban szintén sose látott csuda volt. Gumitalp! Valami elképzelhetetlen fényűzés volt ez. És a kezében olyan disznóbőr táskát tartott, amilyennel csak grófok utaznak. Alig mertem megszólítani…”)

Ami azt illeti, stílust is, kiállást is volt honnan örökölnie. Krúdy Gyula 1878-ban született Nyíregyházán, családja és felmenői Felvidékről származtak. Nagyapja (szintén Gyula) honvédkapitányként harcolta végig az 1848-49-es szabadságharcot, erről az időszakról sokat mesélt unokáinak is. Ahogy öccséről, Krúdy Kálmánról is, aki még a szabadságharc bukása után sem tette le a fegyvert, hanem afféle gerillaháborút folytatott az osztrák hatóságok és az áruló nemesek ellen (róla írta Mikszáth Kálmán a Krúdy Kálmán hőstettei című kisregényét).

Ifjabb Krúdy Gyula (az író apja) felmenőihez hasonlóan ügyvéd lett, szorgalmas, visszafogott életet élő, komoly úr, akiben szintén munkált a családra jellemző rebellis hajlam. Ez megmutatkozott párválasztásában is: Csákányi Juliskát vette feleségül, aki eredetileg szolgálólányként került a Krúdy-házba. Amikor szülei megtudták, hogy a szobalány gyermeket vár fiuktól, elzavarták a háztól a lányt, ám Krúdy apja kitartott mellette. Végül visszafogadták, ám a két szerelmes csak azután szentesítette kapcsolatát a törvény előtt is, hogy Júlia tíz gyermeket szült párjának.

Krúdy Gyula volt a legidősebb közülük. A mindig sokat olvasó, a felnőttek társaságában előszeretettel lebzselő, azok történeteit szivacsként magába szívó fiú Szatmárban és Podolinban, majd Nyíregyházán járt iskolába. Utóbbi helyen tűnt fel írói tehetsége, amelynek kibontakoztatására tanárai is biztatták, közülük is elsősorban Porubszky Pál, akinek Krúdy világéletében hálás maradt.

Budapestre 1896-ban költözött, és bár írásait továbbra is örömmel közölték a lapok, ezekből némi pénzt is keresett, nem teremtett egzisztenciát, mert legendásan rosszul bánt a pénzzel. Mindeközben rengeteget dolgozott, a századfordulóig közel félezer elbeszélést írt.

„Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusokra rótta apró gyöngybetűit – emlékezett lánya, Krúdy Zsuzsa. – Még mindig napi tizenhat oldalt, Jókai teljesítményét szabta ki magának. Hosszú, gyötrelmes órákig tartó munkája közben csak néha állt meg. Ekkor karjait, ujjait tornásztatta, ropogtatta, s rágyújtott ki tudja hányadik Stambul-cigarettájára”.

Első feleségével, Spiegler Bellával (aki Satanella álnéven szintén lapok rendszeres szerzője volt) 1897-ben ismerkedett meg, és 1899-ben vette feleségül. Családja talán ekkor törődött bele végérvényesen, hogy a tékozló fiú sohasem tér haza, és nem folytatja a családi hagyományt, nem lesz belőle jurátus ember. Igaz, otthonülő, jó férj sem vált belőle: hiába született három gyereke, és hiába szerette a maga módján feleségét, továbbra is a bohémek kicsapongó életét élte, éjszakázott, kártyázott, lóversenyezett, a pesti éjszaka egyik királya volt. Katona Béla írja Krúdy Gyula élete című tanulmányában:

„Valóságos udvartartás vette körül, mint egy fejedelmet. Ebben a különös udvarban a legkülönfélébb figurák verődtek össze. Volt köztük hírlapíró és huszárkapitány, vívómester és orfeumigazgató, zsoké és biztosítási ügynök, adófelügyelő és tőzsdés stb. Akadtak társaságában különc hajlamú pénzes emberek is, többségükben azonban máról holnapra élő szegény ördögök voltak, kétes egzisztenciák, az élet perifériájára sodródott, félrecsúszott, karrierjükben megfeneklett, s az éjszaka gyönyöreiben kárpótlást kereső lumpok”.

Bár a kritikusok szerették írásait, és a népszerűsége is nőtt, igazán elismert szerzővé egy párbaj tette, derül ki Kelecsényi László Krúdy, a párbajhős című írásából. Az író saját állítása szerint már tizenhat évesen párbajozott Nyíregyházán, és később is gyakran vett elégtételt ezen a módon – mindig győztesen hagyva el a pástot. Aztán jött 1911, a leghíresebb viadal.

„Sztojanovics Viktor, a 13. huszárezred kapitánya szabadságon volt Budapesten, s egy este együtt mulatott a barátaival, amikor a társasághoz csatlakozott Krúdy Gyula, akit mindannyian, mint régi ismerőst, üdvözöltek – olvassuk Kelecsényinél. – Sztojanovics kapitány nem ismerte az írót, csak akkor mutatkoztak be egymásnak. A kapitánynak – úgy látszik – nem tetszett az író, mert az este folyamán több ízben is bele akart kötni, de barátai mindannyiszor lecsöndesítették. Mikor a társaság egy végigmulatott éjszaka után, másnap dél felé szétoszlott, Sztojanovics kapitány a búcsúzáskor mindenkivel kezet fogott, csak Krúdyval nem. Az íróval – jegyezte meg gúnyosan – nem fogok kezet! Krúdy felelősségre vonta a kapitányt ezért a sértő megjegyzéséért. Sztojanovics erre a kardjához kapott. De még mielőtt kiránthatta volna a kardját, Krúdy torkon ragadta, nekilökte egy szomszéd asztalnak, kicsavarta kezéből a kardot, s amikor a kapitány a revolveréhez nyúlt, a kardmarkolattal fejbe vágta. A vendéglő vendégei választották őket szét. Az esetnek természetesen lovagias úton volt folytatása. (…) A segédek kardpárbajban egyeztek meg, súlyos föltételekkel, nehéz lovassági karddal, bandázs nélkül, harcképtelenségig. Az ellenfelek kétszer csaptak össze. A második összecsapásnál Krúdy Gyula heves támadással szorította vissza az ellenfelét, és a homlokán súlyosan megvágta. Sztojanovics huszárkapitány szemét elöntötte a vér, úgyhogy a segédek kénytelenek voltak a párbajt megszüntetni.”

Az első világháború idejére Krúdy az ország egyik legünnepeltebb szerzője lett. Megjelentek Szindbád-kötetei, a Palotai álmok, az Aranykéz utcai szép napok, az Őszi utazások a vörös postakocsin, az Asszonyságok díja. Magánélete is mozgalmas volt: elvált Bellától, majd újra megházasodott. Nem is akárkit vett el: korábban a pesti Royal Szállóban bérelt szobát, ahol meghódította az igazgató, Várady Gyula feleségét, viszonyuk éveken át tartott. Közben szemet vetett az asszony lányára, Rózsára, aki szintén nem tudott ellenállni a nála huszonegy évvel idősebb férfinak. Amikor fény derült kapcsolatukra, távoznia kellett a hotelből – ekkor tette át székhelyét a margitszigeti Nagyszállóba. A lány oda is követte, végül 1919-ben kötöttek házasságot.

Csaknem révbe ért tehát, ám mivel a Tanácsköztársaság lelkes híve volt, az 1920-as évek kezdetén durva sajtóhadjárat indult ellene. Régi népszerűségét sosem érte el újra, anyagi gondjai egyre szaporodtak, súlyosan megbetegedett – korábbi, kicsapongó életmódját még az ő legendásan erős szervezete is megsínylette –, végül Óbudára, egy kis földszinti lakásba költözött családjával. Itt gyakran eljárt a Kéhli vendéglőbe, és bár írótársai és számos ifjú szerző továbbra is számon tartotta, lényegében elfeledték az alig húsz évvel korábban még sztárnak számító szerzőt. Élete legvégén a kormány sajtófőnöke magához rendelte, és hazafiatlannak minősítette a valaha élt egyik legnagyobb magyar írót, amiért az írást közölt egy prágai magyar lapban. Krúdy Gyula másnap, 1933. május 12-én nem ébredt fel többé.

Kiemelt kép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum