Ki ne érezte volna úgy magát legalább egyszer eddigi élete során, hogy magányra vágyik, ki a természetbe, el a társadalmunk által nyújtott és elvárt szabályrendszerből? Hát persze, hogy mindenki eljátszott már ezzel a gondolattal! Így vagyok ezzel én is, egy-egy húzósabb, dolgosabb hét után magam is azt kívánom, bárcsak egyedül lennék, csendben, észrevétlenül, némán, de persze kukkolva a világot.

A Michael Finkel amerikai újságíró által feldolgozott igaz történetben Christopher Knight elképesztő, 27 éven át tartó remeteségét meséli el nekünk Az Északi-tó fantomja című könyvében.

Knight egy átlagosnak mondható, Maine állambeli fiatal fiú volt, aki családjával visszahúzódó életet élt, és a középiskola elvégzése után rövid ideig munkába is állt, majd váratlanul, egyik napról a másikra nem jelent meg a munkahelyén. Húszéves korában szőrén-szálán eltűnt az emberek szeme elől, anélkül, hogy bárki bejelentette volna eltűnését, vagy nagyobb erőkkel a keresésére indult volna. Útja egészen az Északi-tó egy mindentől elzárt tisztásáig vezetett, az erdő pereméig, ahol háborítatlanul élhette le az elfogásáig eltelt 27 évet. Több szempontból is egyedi remetelétet választott, hiszem számos eszközön keresztül tartotta a kapcsolatot a társadalommal önkéntes száműzetése alatt is: például rengeteget olvasott, rádiót hallgatott, televíziót is nézett, merthogy egy hordozható készüléket is lopott magának a több mint ezer kis értékű betörése egyike során, amiket a környék nyaralóinak kárára követett el. Ilyen úton jutott legtöbbször élelemhez és új ruhákhoz is. Betörései köré már mítoszokat, legendákat költöttek a környékbeliek, akik meglehetősen ambivalens érzéseket tápláltak főhősünkkel kapcsolatban: volt, aki a modern társadalomnak ellenszegülő hőst látta benne, a többség azonban a mihaszna, profi bűnözőt, aki megkeserítette az emberek mindennapi életét.

A remete tökéletesen alkalmazkodott a környezetéhez, megtanult túlélni, úgy, hogy még tüzet sem gyújtott, hiszen a füst a lebukás veszélyével fenyegette volna, ami véget vetett volna nyom nélküli életének. Knight soha nem akart visszatérni abba a világba, amit megvetett, és ami elől elmenekült. Végzete azonban így sem kerülhette el, hiszen a fejlődő világ vívmányaival ő is egyre nehezebben tudta felvenni a versenyt. Egy nyári tábor konyhájának feltörésekor egy mozgásérzékelő, amivel nem számolt, riasztotta a rendőrséget, és Knightot egészen a börtönig repítette, ahol egy másfajta, már a társadalom általi kirekesztésbe kényszerült.  
Az írót annyira megragadta a történet, hogy minden lehetőséget kihasználva próbált közelebb kerülni a remetéhez – érzésem szerint néha már túlzottan is nyomult, szinte már zaklatta a kapcsolatfelvétellel – a tárgyalására várva és a börtönévei alatt. Finkel kíváncsisága azonban nem lankadt, felkutatatta a történelem híres remetéinek történeteit, keresve a hasonlóságokat, a kiváltó okokat, megrögzötten próbálta megtalálni a válaszokat a hogyanokra és a miértekre. Még orvosokkal is konzultált, akik több lehetséges betegséggel is összefüggésbe hozták a jelenséget, de a kép sehogyan sem akart összeállni az író fejében, Knight nem árulta el a titkát.
A könnyen és gyorsan olvasható könyv betekintést nyújt a lemondásokkal teli életbe és annak buktatóiba, szenvedéseibe. Az életbe, amire oly sokszor és sokan vágyunk, de vajon milyen áron?