Gyerekkoromban sokszor a fejemhez vágták az idősebbek, hogy „bezzeg a mi időnkben… ezek a mai fiatalok…” és egyéb hasonló, nagy ívű mondatokat. Ez – mint gondolom sokakat – rendkívüli módon idegesített, nem értettem, hogy miért érdemlem én ezt. Való igaz, nem voltam éppen túl „jó” gyerek, de valahogy mégis sikerült felnőnöm, úgy érzem, hogy a szakmámban is elértem azt, amit anno célul tűztem ki, sőt, képes vagyok az élet egyéb területein is helytállni, még úgy is, hogy nem voltam egy „bezzeg gyerek”.
Alfie Kohn, aki napjaink egyik legtermékenyebb, leghaladóbb gondolkodású írója a gyereknevelés, oktatás és a viselkedéstudomány témakörében, elképesztő alapossággal kutatja, elemzi, boncolgatja a konzervatív nevelés generálta bulvárkijelentések történetét. A szerző megdöbbentő eredményre jut: mióta ember van a Földön, az ilyen és ehhez hasonló mondatok leginkább az idősebb generáció sajátjai, de az újra és újra elhangzó kijelentések mögött nincs tapasztalati tudás. Mégis ezeket az unásig ismételgetett mondatokat hagyományozzuk egymásra generációkon keresztül.
A szerző megdönti a szigorú, poroszos, tekintélyelvű és büntető nevelés elvét, elveti a leginkább az amerikai társadalomra jellemző, de hazánkban is meghonosodni látszó állandó versengésre nevelést, de ugyanígy leszólja a nagy jutalmakat osztogató, túlbuzgó „helikopterszülőket” is. A megoldás szerinte egyértelműen az odafigyelés. Elképzelése szerint a legfontosabb, hogy vonjuk be a gyerekeket a döntéshozatalba, érezzék magukénak az adott feladatot, legyünk demokratikusak, együttműködőek velük születésüktől fogva, mert így jó útravalót adhatunk számukra a nagybetűs életre. Persze ez egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen nehéz minden pillanatban jelen lennünk, és a megfelelő energiát mozgósítani magunkban. De próbáljuk meg! Üljünk le a gyerekekkel és ne féljünk kikérni a véleményüket, a sok beszélgetéssel esélyt adunk nekik ugyanis arra, hogy maguktól jöjjenek rá, ha esetleg hibáztak, rosszul döntöttek, és arra is, hogy mi a jó nekik. Ezzel a módszerrel mi is többet megtudhatunk a gyerekeinkről. A két nagy fiamnál én is hasonló módszerrel próbálkoztam, amikor kicsik voltak, ezt hívtuk „beszélgető széknek”, itt bármiről lehetett mesélni. Ugyanígy próbálok nagy hangsúlyt fektetni Emmánál is a közös gondolkodásra.
Könyvében Alfie Kohn alapjaiban kérdőjelezi meg az érdemjegyek és a házi feladatok szükségszerűségét, kifejti azoknak a gyermekekre gyakorolt káros hatásait és egyúttal bemutatja az úgynevezett „Johaho-szemléletet” (ami a „JObb, HA HOzzászoksz” kezdetű mondatokat foglalja magában). A „Johahót” sajnos negatív értelemben szoktuk használni, mondván „a gyereknek korán meg kell kapnia a pofonokat az élettől,” hozzá kell szokniuk, mert később sem lesz könnyebb. Pedig a módszer segít abban, hogy szolidárisabb, együttműködésre épülő társadalmat építsünk fel az iskolákban és saját otthonainkban. Az Alfie Kohn által bemutatott gyereknevelési útmutató számtalan hasznos módszert, tanácsot tartalmaz, amit ki-ki saját ízlése szerint ültethet át a saját életébe. Én is többel megpróbálkozom.