Olyan kicsi lett a világ – és ez néha kesergés, hogy azt érzed, minden elérhető, minden egy karnyújtásnyira van, a mindent nem is érdemes megismerni, mert a minden bárhol elérhető és bármikor lehet. És a bármikor az meg nem valami kitüntetett idő, amire készülni kell, amire várni lehet, hanem csak bármikor. Majd letöltöm, majd megnézem, valahogy ezt jelenti. A bármikor az a majd meg a semmikor, a minden meg az akármi, a semmi.
Vagy nem így van. Inkább úgy, hogy micsoda szerencse az, hogy Nico Walker megírja regényét angol nyelven 2018-ban, és rá egy-két hónapra már itt a könyv, nem csupán angolul, rendelésre, hanem magyar nyelven is. Mesterházi Mónika kiváló fordításában, mai magyar argóval a mai amcsi-angol, száraz, kemény mondatokkal, amik mégse állandóan azt kiabálják: „fordítás vagyok!”, hanem megszólal magyarul is, tényleg. Még akkor is, ha mondjuk, a DJ-t feleslegesnek tűnik fonetikusan (dídzsé) írni.
Nem tudom, persze, sosem fordítottam szépirodalmat, csak olvasó vagyok, aki ha megismer, pont úgy szeret meg egy szöveget magyar nyelvre fordítva, és nehezen engedi el, még akkor is, ha az új fordítás esetlegesen jobb, korszerűbb, hűbb is az eredetihez. Nekem a Zabhegyező az marad, ami, azok a mondatok visszhangzanak, még ha a Rozsban a fogó upgrade-elt változata maibb is, és persze megvan Az eredeti tekercs, de én mégis az Úton nem-eredetijét szeretem eredetinek. (Ami meg már nem csupán fordítói kérdés.)
A Kopasz (angolul Cherry) azért érdekes, mert a fickó, aki írta, különös életutat jár be: különöset és tipikusat, mondhatnánk. Ez lehet első megközelítésünk: van egy Irakot megjárt veterán (aki alig húsz éves), a poszttraumás stressz az egyébként is droggyakorlatból indult fiút kemény heroinistává teszi, bankokat foszt ki, aztán lebukik, börtönbe kerül, ahol elkezdi írni a történetét, amit aztán elküld egy szerkesztőnek. Innen amerikai álom, a szöveg berobban, az amerikai kortárs prózairodalom egyik legjelentősebb szövegévé válik, amerikai regénnyé, és mindenki elájul: kiadó, kritikusok, olvasók. Valódi bestseller, de nem lektűr, nem lányregény, nem szenvelgő próza, hanem kemény, hiperrealista cucc.
Aztán ahogy olvasom, visz magával: emberi sorstörténet, az emberi egzisztencia van téten, nem moralizál, úgy moralizál, kiábrándult, de nem cinikus. Mert még a cinizmusban is tett van, mérlegelés, szóval ezért nem, és nem azért, mert nem destruktív. Ez rohadtul destruktív, hétköznapi, pusztító. Egy nézőpont van, szűkös nézőpont ez, nem empatikus, mégis van benne valami sejthető érzékenység, hogy tudja, több van, mint amennyit ő, a regényhős-narrátor érzékel, de inkább kiüti magát: sűrített levegővel vagy vénás anyaggal. Elcseszett regényhős a maga elcseszett, kicsi világában, amiről tudja, hogy tényleg elcseszett. A „minden oké volt” a regényhős szájából ugyanazt jelenti, mint amikor azt mondja: „Rossz volt az egész.” A visszatérés az USÁ-ba, az egyetem-munka-drogok-Emily egyszerű káosza ez, nincs kifutás, nincs csattanó, happy-end, feloldás (ezt alighanem leírtam nem oly rég egy másik amerikairól). A bordó-sárga Adidas melegítő éppen olyan lényeges/lényegtelen, mint mondjuk a felrobbantott bajtárs háját szedegetni a kocsi műszerfaláról: az egyik menő, a másik undorító, de ennyi. Ez a nihil, a semmi ága: „Az élet jó, mikor az ember készít magának egy löketet”.