Családregény ez, nagy lassúsággal, szélesen hömpölygő, széles folyam. Nem olyan, mint a Duna, pedig annak a partjára esik a Kaldenecker család élettörténete – Budapest, ami persze inkább Soroksár, meg hogy a főváros az tulajdonképpen Kispestet jelenti, ami nagy ugyan, de mégse lehet nagyvárosnak mondani. Legalábbis akkoriban, ami a századfordulót – a múlt századét – jelenti. Ugyanis akkoriban Klein Pesth éppen csak önállósodik, aztán városi rangot kap, megjegyzem, 1911-ben alapítják a Kispesti Atlétikai Klubot, szóval a Honvédot, és ez a terület közigazgatási értelemben csak 1950-től része a fővárosnak.
De eszemben sem volt helytörténetet írni, ez az Öreg banda játéka velem. Mert ilyen a Kollár-Klemencz regénye: ragályos az a múltfeltáró-, vagy még inkább mesélőkedv, amely ezt a könyvet jellemzi.
De nem arról van szó – és aki olvasta mondjuk a „kerti székek”-et, az érti, mire is gondolok –, hogy itt sodró anekdoták sorakoznak a családtagokról: Miklósról, Annáról, vagy Hanziról, Éváról, Rozéról, versengő falvakról, zenekarokról, egyáltalán a hartyáni svábokról, világháborúk visszhangjáról, tsz-ről, tanácsról, állatról, lóról, emberről. Itt valódi életek vannak elbeszélve, kis életek, igaz életek. És ezeknek az életeknek, mint nem-hiábavaló életeknek a felmutatása ennek a könyvnek a nagysága. Ezek az emberek milyenek? Ha ezt kérdezed, talán azt mondanám, hogy emberek: szűkszavúak, szűk marokkal mért örömökkel, tiszták és egyenesek még a legnagyobb csalárdság közepette is. És ezekben a kis világokban képes a rokonszenvező narrátor egyszerűséggel megírni az emberi nagyságot – egy rezesbanda életén keresztül, a megszólaló polkák, waltzok, sramlik zajában, pátosztól mentesen.
Megjegyzem, nem tudtam, hogy a szerző miként érintett ebben a családhistóriában, mígnem a könyv megjelenése körül, tudva annak a témáját, el nem kezdtem keresgetni Újhartyánról szóló történeti forrásokat. Az egyikben, amelynek Újhartyáni Képeskönyv a címe (háromnyelvű kötet) aztán megleltem a regény helyszíneit, szereplőit, neveket, és természetesen a rezes zenekarok fotóit. És miközben világos, hogy a regény hitelét nem a valóságreferencia, hanem a megtermelt narratíva adja, mégis revelatív élmény volt, ahogy egy regényszöveg a maga jelenidejével a létező múltra nyitja rá az ajtót.
A Kollár-Klemencz-regény így és ezért is az identitáskeresés regénye. Meg másért is: mert pontosan rajzolja meg egy sváb-német közösség évszázados asszimilációs útját, olyan utat, amely bár poros, a lovak patája úgy lép, hogy a Kaldeneckerek tisztán-szépen érkezhessenek, megtartva azt a családi képet, amelyről ugyan nem tudják, kiket is ábrázol, de biztosak lehetnek benne, hogy elválaszthatatlanul hozzájuk tartozik.
