Olvasni és kattintgatni, az nekem valahogy furcsa. Nem is hiszem, hogy azért, mert eljárt volna fölöttem az idő, hogy a technikai fejlődés annyira sebes, hogy én arról lemaradtam, mert nekem csak az a motor, ami füstöl, vagy csak az a játék, amit a kertben lehet, hogy csak az a fájdalom, ami seb és vérzik, vagy legalább bőrpír legyen. Ahogyan azt hiszem, nem korszerűségi kérdés az sem, ha nem érdekel, hogy ráz a moziszék vagy éppenséggel lespriccelnek, ha esik a filmvásznon.

De miért is kezdtem bele ebbe, azt kell most feltenni kérdésnek: azért, mert Krasznahorkai László új könyve, a Mindig Homérosznak olyan regény, amelynek van egy ilyesfajta multimediális rétege. És én ettől elsőre valahogy ódzkodtam, pláne, mert előző könyvét (Báró Wenckheim hazatér) olyan nagy műnek tartom, de olyan nagynak (talán nagyobbnak tűnik, ha így megismétlem), amit ténylegesen az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb regényének gondolok. Mondom ezt bátorsággal, részint mert súlytalanságában az ember könnyen állít erőset, részint, mert a szöveg recepciója világosan mutatja, semmi bátorság nem kell ahhoz, hogy ezt kimondjam, az egész világ ezt gondolja erről a könyvről.

Szóval a könyv a menekülő ember története, lazán kapcsolt alig-sztori. Inkább történet-kínálta esszék az egyes fejezetek, főként morális kérdéseket feszegetők, amelyek olykor banális állításokból rugaszkodnak el („az egér nagyon ostoba állat” [51]), amely a labirintus-csapda analógiával a történet menekülő emberéig vezet, ám a lényegi mozzanat nem ez, hanem az a csapdahelyzet, amelyet talán úgy lehetne megfogalmazni: az emberi egzisztenciára nehezedő életcél-problematika, amire valahol, már az előző fejezetek egyikében fölsejlett egyfajta válasz: „a jövőre egyenesen szart” (46). Bár itt meg az idővel babrál a szöveg, amivel aztán szintén végig foglalkozik, pláne, hogy a szöveg maga is ezekkel az időbe vetett toposzokkal számol (Homérosz, például, hogy mást ne mondjak). Másutt meg inkább válaszol a kérdésre imígy és végérvényesen: „Nem adta fel.” (87)

Úgy látom ezt a könyvet, mint valami fonott kötelet, abból a fajtából, amelyiket venni lehet a Ráday utcai matrózboltban Budapesten: hogy egy-egy fonatban lévő szál sem egy szál, hanem sűrűn futó szálak tömege. Ilyen ez a könyv, hadd maradjak a kissé hamis, de mégis elsőre jó modellnél. Legyen a kötelünk hármasfonat (ez a könyv), abból az egyik az írott szöveg, amelynek szálai: a történet, az irodalmi toposzok és allúziók, szigorú idézetek, a morális kérdések s egyéb esszéista akaratok, továbbá az írás konkrét keletkezéstörténete, az író aktuális alkotóhelye, mert fölteszem, az emberi időszámítás összecsúszása, a nyelvek találkozása Korcula szigetén beleszólt a mondatokba, például: „Fogalma se volt, melyik ország ez, tőle aztán bármelyik lehetett, a nyelvből a legfontosabb szavakat […] gyorsan összeseperte” (47). A másik szál a festményeké: a könyv minden fejezetére egy-egy kép kapcsolódik, Max Neumann figuratív festményei, amiben éppen a központi figura kerül állandóan veszélybe – törlődik, kitakaródik, elhalványul, kontúrtalanodik. És a harmadik szál tényleg kilép (micsoda képzavar, bocsánat) a könyvtárgy adta keretek közül. A fejezetenkénti QR-kód – okostelefon a jobbomon, mert a magvető link adott, és lehet úgyis haladni, de ennek azért inkább volt cselekedet-élménye, és mindig a könyvlapról kezdődött a mozdulat – dobkompozíciókhoz vezetett, Miklós Szilveszter játéka szólt az olvasás közben, aki fejezetenként strukturált zenei anyagot írt.

Most ott vagyok, persze, hogy befejeztem. A könyvet pár napja, ezt meg itt: most. Néhány oldalt visszaolvastam még, néhány képet megnéztem, néhány hangot meghallgattam. Fontos, hogy olvastam, tapasztaltam ezt a komplex műtárgyat. De nem szerettem, persze, tudom, ez a könyv nem is szeretni készült.