Nem egynapos könyv. Abban az értelemben biztosan igaz ez, hogy nem tudtam egy levegővel olvasni, két nap kellett (köllött) hozzá. És azt sem tudom, az írói intenciónak megfelelően olvastam-e: mert lineárisan haladtam, nem lapoztam előre-hátra, nem szedtem fel a címben figyelemfelkeltőbbeket előbb, hogy lehetséges példát mondjak az ugrálásra. Első nekifutásra A rossz orvos-ig jutottam – Kosztolányiig, jóval a könyv felén túl. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert jól jelzi: lehet olvasni a könyvet, visz annyira, hogy kedvvel lehessen haladni benne.

A Cserna-Szabó-i univerzum különös hely: a popkultúra és az elit találkozási helye, állandó keveredése nyelvi és társadalmi rétegeknek. Ez a könyv is ilyen, Bödőcs a hátsó borítón „Mindön”-nek mondja. Apokalipszis-könyv ez (is), ami persze a magyar kortárs irodalomban egyáltalán nem ritka: Spiró Feleségversenye, vagy a Kőbéka, Kemény Zsófi budapesti kalandregénye tematikusan egyből eszembe jut. De nem mondok igazat: nem csupán tematikus ez az összejátszás. Formáltságuk, nyelvi tapasztalatuk, valóság-ismeretük ugyan eltérő ezeknek a regényeknek, mégis mindegyiket az ötlet/ötletesség esztétikája viszi, felszínes törődés a cselekménnyel, és még inkább: a valószínűleg szándékolt nem-törődés a figurákkal.  Ez a nem-törődés azt hozza, hogy nincs lehetősége az olvasónak az azonosulásra.

Cserna-Szabónál a nagytörténet lebontásának-fölöslegességének-kétségbe vonásának játéka a regény, és erre is számos példa van a kortárs prózában – mondjuk a Margó-díjas Milbacher Róbert első könyve, a Szűz Mária jegyese hirtelen. Szétírásra törekszik, ahogyan ez a szétírás minden munkáján nyomot hagy a Halálcsillagtól a pacalkönyvig. És ez a játék a könyv számos helyén élvezetes. Azt is megkockáztatom (ez inkább laikus olvasói hang), hogy Az abbé esetében a novellaciklus és a regény között annyi a különbség, hogy nincs tartalomjegyzék. De van vonzása a nagytörténetnek: a nyitány ezt lebegteti be, aztán egy bekezdés után törlésjel alá kerül: „Ugorjunk most nagyjából négy és félmilliárd évet.”

A Martinovics-sztoriból indul a könyv, de az enumeráció azért azt sejteti, hogy itt a periféria-élmény évszázadokon átívelő konfliktusainak bagatell pátosza, megrázó lényegtelensége (és egyebek az oximoronok halmazából) lesz a jellemző. Ilyen mondjuk az a történet, ahol a gazdag csaj betéved a könyvesboltba, és aztán összejön a könyvesboltossal. A könyvesboltos karácsonykor a faterjához megy a kórházba, közben a nőt agyonlövik az utcán. Nincs megrázó élmény, mert nem kínálódott azonosulás az olvasó számára; és ezzel együtt mégis megrázó az a tapasztalat, amelyben saját, nagyra tartott empátiánkról kiderül, retorikai-stiláris alakzatoknak van kiszolgáltatva, szóval ha nem az előzetes tapasztalataink és sémáink szerint megy a megérintődés, akkor voltaképpen mindegy nekünk, ha emberek halnak meg körülöttünk. Persze, pont így volt a könyvesboltos is. Persze, pont így eshet össze valaki mellettünk az utcán anélkül, hogy egy pillanatra is megállnánk; persze, pont így nem érdekel minket a hajléktalanok elleni állami hadjárat. Jut eszembe, néztem az aláírásgyűjtő ívet ezzel kapcsolatban, aztán a többi aláírásgyűjtő formaívet a felületen, és azt gondoltam, ez egy rohadt Cserna-Szabó regény, hogy nekünk még a bukás valamire való tragédiája se jár ki, csak ez az akkormindegy-érzés, ez az üresben pörgetett motor. És az átverés, ez jár nekünk, hogy mégis van egész: lefejezéstől lefejezésig.

De azt kellett volna inkább kérdeznem: bírod Derrick-et? csíped Poirot-t? legendás Kosztolányit? Karinthyt szintúgy? Paula néni törpéit? Mert akkor menj rá, olvasd, mondjuk a négyes-hatoson, és hagyd, hadd vigyen a kanyargó sárga kígyó.